Soha nem szabad feladni!

Kép forrása: saját felvétel

Kedves ismerősöm reményt keltő írását adom
közre, melyben sok éve tartó kálváriájáról
számol be.
           Cecilia blog admin

Nem szeretek a betegségemről beszélni, írni. Nem akarom, hogy az emberek sajnáljanak, úgy nézzenek rám, mint egy halálraítéltre. Közelebbi rokonaimon kívül csak a legszűkebb baráti köröm tud az immár több, mint 12 éve tartó kálváriámról. Most mégis közreadom ezt az írást, a névtelenség fátylába burkolózva. Szeretném elmesélni tapasztalataimat, és elsősorban reményt kelteni, támaszt nyújtani mindazoknak a sorstársaimnak, akik ugyancsak küzdenek a gyilkos kórral.

2007 késő őszén, az esedékes mammográfiai vizsgálaton – amire lelkiismeretesen, minden évben elmentem – fedezték fel az elváltozást. Nem tudom szavakba önteni, mi minden cikázott át az agyamon azokban a percekben, amikor az orvos közölte a diagnózist – megdöbbenés, hitetlenkedés, rémület, düh, elkeseredés... Azonnal az onkológus sebészhez mentem, aki elküldött ultrahangra. Ám a csomó még annyira pici volt, hogy az ultrahangon nem látszott és nem is volt tapintható.  Felcsillant egy reménysugár - hátha téves a diagnózis. Ám a januári ismételt vizsgálat már tévedhetetlenül kimutatta a daganatot, ami még mindig nagyon kicsi volt – kb. másfél cm.

Kezdeti kétségbeesésemet leküzdve, azzal az eltökélt szándékkal vágtam bele a gyógykezelésembe, hogy nem, nem fogok meghalni, igenis leküzdöm és meg fogok gyógyulni! Februárban műtöttek, nem vették le az egész mellem, csak csonkolták, és a hónaljból eltávolították a nyirokmirigyeket is. A műtét előtt még azzal vigasztaltak az orvosok, hogy mivel ilyen korai stádiumban járok, valószínűleg csak sugárkezelésen kell átesnem, nem lesz szükség kemoterápiára. Sajnos a szövettani vizsgálat kimutatta, hogy a hónaljmirigyben már volt egy pici áttét, ezért elkerülhetetlennek bizonyult a kemoterápia.

Kép forrása: pixabay

Ekkor megint erőt vett rajtam a csüggedés, mert sejtettem, milyen hatással lesz a kezelés a szervezetemre. De gyorsan túltettem magam rajta és töretlen optimizmussal csináltam végig az egy hónap sugárkezelést és négy kemoterápiát. Elég jól sikerült átvészelnem. A sugártól semmi bajom nem volt, a kemótól is csak enyhe hányingerek. Ami a legsúlyosabban érintett, az a hajam elvesztése volt. Mondták, tudtam, hogy kinő újra, így is volt, de akkor is elég nagy trauma. Az első kemó után  három-négy héttel kezdődött, belemarkoltam a hajamba és a kezemben maradt a csomó... Úgyhogy épp a születésnapomon elmentem egy fodrászhoz és nullás géppel letolattam az egészet. A parókát felírják, ismerőseim észre sem vették, hogy nem a saját hajam. Otthon pedig kis horgolt sapkákat viseltem.

Négy évig tünetmentes voltam, ekkor átéltem egy újabb támadási kísérletet. Egy rutin vastagbéltükrözés során két polipot találtak. Az egyiknek a teteje már kezdett elrákosodni. Mivel időben kiszűrték és eltávolították (rendkívül fontos az időtényező!), nem volt szükség egyéb beavatkozásra. De miután mindkét szülőmnek volt vastagbélrákja – anyukámat ez vitte el  –,   három-négy évente elvégeztetem ezt  a szűrést is. Ez a fajta rák nagyon alattomos  – kezdetben nincsenek tünetei (nekem sem voltak), s mire jelentkeznek, rendszerint már késő.

A mellműtét következménye lehet a műtött oldal, kar ödémásodása. Mivel nincs nyirokmirigy, a felgyülemlett nyirokfolyadék nem vagy rosszul tud eltávozni a végtagból, pang és duzzadást okoz.  A kórházban a lelkemre kötötték, hogy vigyázzak a karomra – max. 2 kg-ot szabad emelni, tilos a vérvétel és a vérnyomásmérés az érintett oldalon. Sajnos nem vettem elég komolyan a figyelmeztetést. Megerőltettem a karom és ödémás lett. Főleg a kézfejem és az alkarom dagad. A Szent István Kórházba járok nyiroködéma-kezelésre – megtanították a fásli használatát, félévente egyszer felírják az új pólyákat és 5–5 ingyenes nyirokmasszázst. Ezzel karban tudom tartani a dagadást. A fásli viselése természetesen erősen korlátozza a fizikai tevékenységemet, főleg főzésnél és takarításnál nagyon zavaró.

Saját kép

Azt találtam ki, hogy reggelente, még a pólyázás előtt megcsinálok mindent, ami  nedvesítené-szennyezné a fáslit – zöldségtisztítás-aprítás, hússzeletelés, kézi mosogatás, tésztagyúrás stb. Csak ezután pólyázom be a karom. A gumikesztyű segítség lehet, de a fásliktól erősen megvastagodott kézfejemre nehéz felráncigálni a kesztyűt, és elég ügyetlen is vagyok benne. Ami még nagyon zavar – az emberek tapintatlansága. Úton-útfélen, vadidegen emberek nekiállnak kérdezősködni: „Mi történt a kezével? Eltörte? Megégette?” Ödémás, szoktam válaszolni, de nem mindenki éri be ennyivel. „Mitől? Műtéttől. Milyen műtéttől?” Na itt szokott elfogyni a türelmem. Nem fogom idegen emberek orrára kötni a bajomat. Nem is értem ezt a fajta kíváncsiságot. Nekem eszembe sem jutna odamenni egy bekötött karú emberhez és faggatózni.

Kálváriám ezzel nem ért véget. 2016 tavaszán az esedékes tüdőröntgen daganatot mutatott ki a jobb felső tüdőlebenyben. A biopszia vétele (bronchoszkópia) közben kilyukadt a tüdőm, légmellet kaptam. Egy hétig feküdtem gépre kötve, az oldalamból kivezetett csövön keresztül szivattyúzták ki a levegőt a mellkasomból. Rendbejöttem,  a biopszia nem mutatott rosszindulatú elváltozást. Ám mindenképpen műteni kellett. Az Országos Onkológiai Intézetben került rá sor, szuper körülmények között. Csúcstechnológiával, a mellkas felnyitása nélkül, három kis metszéssel az oldalamon keresztül eltávolították az érintett tüdőlebenyt. Három nap után már haza is mehettem, ekkor meg kellett tanulnom 5 helyett 4 lebennyel élnem. Eleinte rettenetesen fulladtam, kevés volt az oxigén, kisebb fizikai megerőltetés után a hányásig köhögtem. A maradék lebenyek azonban szépen átvették a hiányzó helyét, lassan megerősödtem.

Kép forrása: flickr

Sajnos a szövettani vizsgálat kiderítette, hogy mégiscsak rosszindulatú daganat volt – áttét a mellrákból. Nos, bevallom, ekkor összeomlottam. Meglegyintett a halál szele. De sikerült leküzdenem a pesszimizmust. Megint az volt a szerencsém, hogy idejében észlelték a bajt, ez a daganat is kicsi volt. Összeszorított foggal, eltökélten kezdtem el az újabb, másfajta kemoterápiát, de ez a hat kezelés már sokkal jobban megviselt.  Persze megint kihullott a hajam, ám ez most a kisebbik baj volt. Ami mellékhatása lehet egy kemónak, az mind előjött. Hányinger, hasmenés, gyengeség. Leesett a fehérvérsejt-szám. Nagyon fájdalmas injekciókkal sikerült megfelelő szintre emelni. Allergiás lettem, begyulladt a szemem, hólyagos és kiütéses lett az arcom, letöredeztek és belilultak a körmeim, érzéketlenné váltak a lábujjaim. Régóta szenvedek autoimmun betegség okozta sokízületi gyulladásban, a kemó és a párhuzamosan, egy éven keresztül kapott injekciók, majd a máig is szedett hormongyógyszer ezt még felerősítette. Egy évig tartott ez a kínlódás, de megérte.

Négy év elteltével megint tünetmentes vagyok, csak az ízületeim okoznak gondot. De teljes értékű életet élek: utazgatok (külföldre is), kirándulgatok, színházba, koncertre, múzeumba járok. Ellátom magam: főzök, mosok, teregetek, bevásárolok, csak a takarításhoz kérek segítséget, a kezem állapota miatt.

Sorstársaimnak üzenem: soha nem szabad feladni! Hinni kell a gyógyulásban, bízni az orvosokban! És ami a legfontosabb: rendszeresen eljárni a kontroll- és szűrővizsgálatokra! Az idejében felfedezett rák az esetek nagy részében gyógyítható.