Miért sírsz?
Az idő múlása és a család
Kisunokámat, Sárikát hétvégenként uszodába viszi az édesapja. Sárika nagyon szereti ezt a programot. Jól úszik, élvezi a vizet és azt, hogy ő van az édesapja figyelmének a középpontjában, nem kell osztoznia rajta a család többi tagjával. Minden szép és jó, Sárika mégis sírva bandukolt hazafelé legutóbb. – Miért sírsz? – kérdezte az apukája. – Csak. – Fáj valamid? – Semmi. – De sírsz! – Nem sírok! – jelentette ki Sárika.
Sárika itt nem sír
A fiam nem érti Sárikát. Ugyanígy értetlenkedtem én is közel 40 évvel ezelőtt anyósom könnyei láttán, amikor egy hét nyaralás után visszahozta hozzánk két kisfiunkat, vagyis az unokáit. Jóval később értettem meg, miről van szó.
Sárika tudja, hogy egy hét múlva újra uszoda, de máris hiányzik neki. Anyósom is tudta, hogy hamarosan újra találkozik a két kisunokával…
Gyerekként nem szerettem Reményi nénit, a nagyszüleim ismerősét, mert mindig sírt. Gyakran jött hozzánk, egyetlen témája „nyugatra disszidált” lánya volt.
Szüleim
Mindnyájan küzdünk a hiánnyal. Ahogy idősödünk, egyre többen hiányoznak körülöttünk. De mintha könnyebb lenne belenyugodni azoknak a hiányába, akikkel sohasem találkozhatunk többé – annál jobban tudnak hiányozni a felnőtt, távol élő gyerekek.
Fiaim
Még akkor is, ha olyan rendesek, mint a mieink: akármennyi rengeteg dolguk van, akkor is legalább egy-két sor chat erejéig tartanak velünk napi kapcsolatot a skype-on. Gyakran küldenek fényképeket is. Időnként felbukkannak, egy-egy órát lehet beszélgetni velük, aztán a férjemmel máris azt tárgyalgatjuk, vajon mikor járnak erre legközelebb.
Férjem és fiaim
Ilyenkor igyekszem minél több tevékenységet találni magamnak, nem irigykedni „főállású nagymama” barátnőimre, előveszem és újra olvasom valamelyik régi kedvenc könyvemet, stb. És igen, néha sírok is.
Első kép: nagycsalád forrása: Wikimedia Commons
Lujza
gigabursch 2021.09.13. 09:45:19