Nyugdíjas éveinket jól kitöltötte a nagymamaság, nagyapaság

Valahol a facebookon egy nagyapa számvetést készített arról, hogy a nagymamával együtt három unokájukat tinédzser korukig mennyit vitték bölcsibe, oviba, iskolába, edzésre, különórákra, mennyit voltak pici koruk óta náluk, kezdetben egész napokra – míg a szülők dolgoztak – később csak délután-este és szünidőben néha hónapokra. Az órákat összeadta hetekre, hónapokra, évekre. A férfiak szeretnek számokban gondolkodni – mi nők inkább érzelmi oldalról közelítünk. Nem volt a kimutatáshoz fűzött kommentben semmi harag, inkább valami büszkeség, a hasznosság tudatának számszerűsítése.

Magam is elmerengtem a precíz kimutatáson – és jobban megértettem, miért is nem találom a helyemet mostanság.

                                     Kép forrása: freesvg

A  nyári vakáció idején különösen gyakran szorul el a szívem, amikor nagyszülőket látok gyerekekkel. Eszembe jutnak azok a nyarak, amikor mi is unokáztunk, ha nem is egész nyáron, de a nyár  nagy részében. Míg kisebbek voltak inkább otthon játszottunk reggeltől estig, később házon kívüli programokat csináltunk, minél többet és minél változatosabbat, érdekesebbet. Feledhetetlen órákat, napokat, heteket töltöttünk együtt nyáron és év közben is. A nyugdíjas éveinket jól kitöltötte a nagymamaság, nagyapaság hasznos tevékenységgel és dús érzelmekkel teli majdnem másfél évtizede.

Unokáink serdülőkorba értek, annak rendje és módja szerint nem a nagyszülőkkel töltik többé a nyarat, inkább táborokba járnak és egymás társaságát keresik. A szeretet megmaradt, de a találkozások nagyon megritkultak, nem jelent napi elfoglaltságot a velük való törődés. Mindez törvényszerű, amióta a világ világ, ez a dolgok rendje – mondogatom magamnak, - mégis néha elszomorodom… Senki nem nyitja ki a játékos szekrényt, nincs kinek finomakat főzni, nincs miért keresgélni a gyerekprogramokat…

Akkor éreztem magam kicsit hasonlóan, amikor a gyerekeink végleg kirepültek a fészekből és üres lett a ház. Eszembe jut, milyen pót-tevékenységeket találtunk ki: lett egy cicánk, elcseréltük a lakást, elkezdtünk utazgatni. Mire elhalványult a bánat, megérkezett az első unoka, majd a második, kitöltötték üres időnket és szép, nagy helyet foglaltak el a szívünkben.

                          Kép forrása: publicdomainvectors

Azóta 16 év telt el. Fiatal idősekből, öreg idősek lettünk. Fizikailag már biztosan nem bírnánk el egy pici babával, de talán már egy nagyobbacskával sem, aki után futni kell és a földre ülve játszani. Ahogy megszűnt a késztetés, hogy fittnek kell maradni az unokák miatt, kicsit talán el is hagytuk magunkat, (ebben a Covid is jócskán ludas) és ránk találtak az idősödéssel járó bajok. De a lelkünk továbbra is vágyakozik, az űrt senki sem töltötte be.

Tudom, nem illik panaszkodni. Vannak rosszabb helyzetben lévő idősek is. Van, akinek egyáltalán nincs unokája, és van, akinek az unokái messze – messze vannak és még ritkábban találkoznak. De látok magam körül több, hozzánk hasonló helyzetben lévő nagyszülőt, akik pontosan úgy éreznek és viselkednek, ahogy mi.

Nem is panasz ez, inkább egy felismerés, egy állapot körüljárása, egy szindróma beazonosítása, aminek a pszichológusok talán még nem adtak nevet. Ha megkérdeznének, „üres nagyszülői fészeknek” nevezném ezt a tünetegyüttest.

      Az első kép saját alkotás

Cecilia

Ha tetszett a bejegyzésünk, örülünk, ha írásainkat lájkolod és megosztod, vagy továbbküldöd e-mailben.

Látogass el közénk, blogunk

  facebook csoportjába,  

ahol reggel és este is valami érdekessel várjuk követőinket, kedvelőinket. 

Iratkozz fel blogunk

VIDEÓ CSATORNÁJÁRA is,

hogy értesülj legújabb videóinkról!