A szünidő a nagymamaság legboldogabb időszaka volt
„Én a Mamáékhoz megyek táborba, falura!”
Így erősködött a testvérem egyik gyermeke, talán tartott az idegen helyen, ismeretlen gyerekekkel való táborozástól is, de legfőképpen azt a vidám nyári életet szerette, amit a nagyszülők (a testvérem és az én szüleim) falusi kertjében-udvarán nyaranta az öt unokatestvérrel együtt töltött.
Amint kinőttek a pelenkás korból, a nagyszülők minden nyáron reggeltől estig az unokákkal voltak. Kialakult egy rugalmas napirend, mindenkinek voltak feladatai, voltak szabályok is, de a legnagyobb jó ebben a „táborozásban” az volt, hogy érdemben megismerhették egymást. A közös munka és játék összekovácsolta a „csapatot”.
Mihelyt véget ért a tanév, az unokák nyüzsgése vidámságot hozott a nagyszülők házába. Az ajtófélfára felkerültek a rovátkák, jelzések: ki mennyit nőtt egy év alatt, majd augusztusban ismét sorba álltak a mércénél. Nagy volt az öröm, amikor megtudták, hány centit nőttek, (még ha a Papa néha kicsit ferdébben tartotta is a vonalzót, hogy többet mutasson).
Reggelente vízzel töltötték meg a kertben azt a fém kádat, amiben délutánra jól felmelegedett a víz a napon, fürödhettek, fröcskölhettek, ugrálhattak benne. Reggeli után közösen megbeszélték, mi lesz az ebéd, milyen hozzávalókat kell szedni a kertben (hagymát, zöldbabot, petrezselymet, uborkát, krumplit, kaprot, egyebet, és melyik milyen, hogy néz ki, honnan kell kiszedni), hogyan kell megtisztítani, alaposan megmosni és a főzéshez előkészíteni. Ügyesedtek a kis kezek, meg kellett tanulni óvatosan bánni a kiskéssel vagy más szerszámmal. Az étkezés mindig ugyanabban az órában történt, egyszerre és együtt ebédeltek a dédikével és a nagyszülőkkel. Természetes volt a kézmosás, az asztalnál szépen evést is észrevétlenül megtanulták. Ebéd után pihenőre tért mindenki: a kisebbek hamar elpilledtek, a nagyobbak a mesét hallgatták. Papa szép, zengő hangján olvasta a meséket, sokszor magyarázott is hozzá. Az egyik kedvencük Petőfi Sándor János vitéz c. verses meséje volt: ámulva hallgatták és a ritmusos, dallamos szöveg hatására elaludtak, szépen sorban. A Papát is beleértve…
Pihenés után uzsonna következett, majd újra a játéké lett a főszerep: fürdés-pancsolás, fogócska, homokozás, fára mászás, gyümölcsszedés és számtalan más, ügyességet fejlesztő egyszerű tevékenység kötötte le a figyelmüket. Estefelé a fém kádból az elhasznált vizet kilocsolták a kerti növényekre és virágokra: a kisebbek kicsi kannával, a nagyobbak műanyag vödörrel. A sok futkosástól elfáradtak, gyorsan elfogyott a vacsora, az esti mosdás-fürdés után közösen nézték a mesét, majd utána a Papa kikapcsolta a tévét. Minden gyerek ágyba bújt és következett a mesélés. Mama vagy Papa többnyire fejből meséltek, kedves, tipikus mesealakok szerepeltetésével. A történetek valahogy mindig úgy alakultak, ahogyan az unokák aznap viselkedtek: ki segített a leggyorsabban, kinek a kosara borult fel, mert szeleburdi volt, miben kell egy kicsit változni másnap. És hogy a görögdinnye nehéz, egy kisgyerek nem bírja el, bárhogy is szeretné ő vinni, leejti és széttörik…, már csak a kacsák ehetnek belőle.
Az egykori unokák mára felnőttek, boldogan idézik fel a gondtalan, vidám nyarakat. Nem voltak különleges tájak, kalandpark, óriáscsúszda, egyszerűen csak élvezték a nyarat, nőttek, ügyesedtek, sokat nevettek. Igaz, akkor még nem volt okostelefon, sem más kütyü, aminek a nyomkodásával végtelenítve telik az idő nyáron is.
Fodor Anna
„Boldog órák szép emlékeképen…”
Nemcsak „rózsafelhők úsztak át az égen”, mint ahogy Petőfi emlékezik a kanyargó Tiszáról, hanem rózsaszínben láttam az egész világot, amikor messziről jött fiúunokám nálam töltötte a húsvéti és nyári iskolai szüneteket. Nosztalgikusan gondolok azokra az évekre, hiszen azok a legbensőségesebb idők, amiket kettesben tölthettünk. Lányom elhozta őt, és majdnem egész nyáron gondoskodhattam róla és a gazdag programokról. Akkor még energiám is több volt, és mivel városom, a Napfény városa különösen nyáron pezseg, élményben bővelkedő heteket töltöttünk együtt.
Alapvető itt Szegeden a hűsítő strandélet. 6 évesen úszni is megtaníttattam. Vízimádatomat nem volt nehéz átültetni unokámba, hiszen egész pici korától vittük medencékbe, így korán lételeme lett a víz.
Ahogy nagyobb lett, 10-13 évesen kalandparkokban kiélhette ügyességét, bátorságát. Talán életre szóló élménye, hogy a makói kalandparkban, a Maros fölött csigarendszer húzta át egyik partról a másikra.
Gyerektársaságot is szerveztem neki. Unokatestvérei mellett barátnőim fiúunokáival együtt is sokat játszhatott, kirándulhatott. Egynapos buszos kirándulás alkalmával megismerte az aggteleki cseppkőbarlangot, a diósgyőri várat, de Szilvásváradon és környékén több napot is töltöttünk. Pesti barátnőm pedig meghívott bennünket a nagymarosi vikendházába, ahol férjével együtt gondoskodtak a gyerekek vidám játéklehetőségéről a visegrádi vár panorámájával fűszerezve. Nekünk, nagymamáknak is csodálatos napot szereztek.
Ugyancsak barátnőmékkel utaztunk Szlovéniába, ahol a Skocjan barlang mesevilágában, hatalmas mélységeiben gyönyörködhettünk, visszafelé pedig hazai tájakat, életformákat ismerhettek meg: pl. az alsóbogáti kastélyt, majd a somogyvámosi Krisnavölgyet, ahol az önfenntartás világát tapasztalhatták meg. Végül a gemenci erdő kisvasútjáról néhány vadat, őzeket, szarvasokat és vaddisznókat láthattak.
Természetesen egy kis kultúrát is csempésztem a programok közé, pl. múzeumlátogatást, színházi gyerekdarabokat. Legemlékezetesebbek: Budapesten a Mary Poppins, és a szegedi szabadtérin a Mamma mia előadások voltak.
A meghitt esti mesék, énekek, később beszélgetések pedig alkalmat adtak, hogy az angol nyelvi környezetben nevelkedő unokám magyar beszédét ápoljam, csiszolgassam.
Nagymamaságom legboldogabb időszaka volt az az intimitás, amit ketten éltünk át, az volt a mi időnk. Immár 20 éves felnőtt, és látom, hogy benne is nyomot hagytak azok az évek, mert időnként felidézi az emlékeket.
Annaróza
A cikkben szereplő képek és a videó saját felvételek
