Közhírré tétetik!
Kommunikáció a múlt század 50-60-as éveiben
Egy főváros közeli kis községben nőttem fel. A 60-as évekig a világgal való kapcsolatot a nagy böhöm rádiókészülékünk, a kisbíró és a postás jelentette számunkra. Na meg apukám, aki Pesten dolgozott és időnként közvetített az ott élő rokonaink és családunk között. A rádióból megtudhattuk a nagyvilág és az ország híreit, ám szűkebb pátriárkánk fontosabb történéseiről leginkább csak a kisbírótól értesültünk. Ki is volt ő?
A Wikipédia szerint „A kisbíró (dobos, gornyik, községi szolga, plájás, város cselédje) régi magyar községi, városi alkalmazott, aki a községi bíró alárendeltjeként a hivatali helyiségeket takarította és fűtötte, küldeményeket kézbesített, kidobolta a rendelkezéseket, és volt, ahol éjszakai őrséget is bíztak rá. ... A kisbírók egyenruhát viseltek, hivatásuk jelképe volt gyakran a kisbírói pálca. Gyalog jártak, vagy kerékpáron és a helyi társadalomban nem álltak magas helyen, de félig-meddig hivatalos közegnek számítottak.” Szóval, amikor valami közérdekű eseményt kellett a lakosok tudtára adni, a kisbíró fogta a dobját, felült a kerékpárjára és útnak indult a településen. Egy-egy utcasarkon megállt és dobolni kezdett. Megvárta, míg kellő számú hallgatóság gyűlik össze körülötte, ekkor fogta a passzust és nagy hangon felolvasta az odaírtakat. „Közhírré tétetik, hogy...” Végül ezzel zárta: „Aki hallja, adja át!” Így azok is hozzájutottak az információhoz, akik éppen nem tartózkodtak odahaza. Emlékszem, amikor nagyobbacska lettem, anyukám többnyire engem küldött ki, hogy meghallgassam, „mit dobolnak ki.”
Kép forrása: Fortepan, Magyar rendőr c. hetilap
A helybéliek kapcsolattartásának egyetlen eszköze a személyes érintkezés volt. A szomszédok, ismerősök be-benéztek egymáshoz. Ha elfelejtettem, mi a lecke vagy épp csak kedvem támadt trécselni egyet a barátnőmmel, felpattantam a biciklire és elkerekeztem hozzá. A boltban, a postán, az orvosi rendelőben való várakozás közben jókat lehetett beszélgetni, a helyi kocsmák elsősorban a társasági élet színteréül szolgáltak.
Kép forrása: Fortepan, Artcraft
Élénken él emlékezetemben a környékünkön lakó férfiak közös meccshallgatása. A magyar futball akkoriban élte virágkorát. Mivel sokáig egyedül nekünk volt rádiónk, fontos mérkőzések idején apukám kirakta a készüléket az utcafrontra néző ablakba és maximálisra vette a hangerőt. Szomszédaink letelepedtek a fűre a házunk elé és együtt szurkoltak az aranycsapatnak. Még most is a fülemben visszhangzik Szepesi György hangja: „Puskás lő, góóól!”
Szepesi György egy rádió-közvetítésen Forrás: Fortepan, Bojár Sándor
A távol élő barátokról, rokonokról (a pestieken kívül) keveset tudtunk. Időnként érkezett egy-egy levél, olykor pedig, minden előzetes megbeszélés nélkül, egyszer csak betoppant valaki a családból. Igen, ez is jellemző erre a korra: az emberek bejelentés és meghívás nélkül jártak vendégségbe. Apukámnak négy élő testvére volt, nagymamám, az ő anyja pedig velünk lakott. Nagybátyám, nagynénéim és párjaik, gyerekeik gyakran jöttek ki hozzánk Pestről, csak úgy, minden apropó nélkül. Szerettem őket, időnként én is felültem a buszra és meglátogattam őket. Anyukám rokonai Kocséron, illetve Székesfehérváron éltek, őket évente legfeljebb egyszer láttuk.
Forrás: Wikimedia Commons
Ha valami rendkívüli esemény történt (születés, halál, sürgős ügy), akkor jött a távirat, más néven sürgöny. A mai gyerekeknek már fogalmuk sincs róla, mi az, 2021 tavaszán Magyarországon meg is szűnt ez a szolgáltatás. Én is beleizzadtam, amíg elmagyaráztam az unokámnak. Az ember elment a postára és egy formanyomtatványra ráírta az üzenetet. Fontos volt, hogy rövid és velős legyen, mert minden szóért külön kellett fizetni. A postai alkalmazott bepötyögtette egy gépbe a szöveget, ami a távíróvezeték másik végén egy keskeny szalagra nyomtatva jött ki. A szalagdarabokat aztán felragasztották egy újabb nyomtatványra és gyorsan kikézbesítették a címzettnek. (Később tökéletesítették az eljárást és már egyenesen az űrlapra került a szöveg.) Egy sürgöny átfutási ideje általában 6 óra volt, és gyakrabban jelentett rossz hírt, mint jót. A dísztáviratokkal viszont gratulálni lehetett valamilyen különleges alkalomra.
Forrás: Fortepan, Erky Nagy Tibor
Habár Alexander Graham Bellnek köszönhetően a világ már 1876 óta használja a vezetékes telefont, hazánkban csak a rendszerváltás után köszöntött be az az idő, amikor mindenki, aki szeretett volna, gyorsan és problémamentesen hozzájutott. Előtte csak azok a magánszemélyek részesültek a technika eme áldásában, akik nagyvárosokban laktak, de akkor is csak hosszú várakozás után és olykor korlátozottan. Az úgynevezett ikertelefonokat egyszerre két háztartás is használta, s ha az egyik épp vonalban volt, akkor bizony a másik várakozhatott, amíg ikertársa letette a kagylót. A fontos vagy híres emberek persze kivételt jelentettek, és a munkahelyeket is ellátták a kommunikáció e fontos eszközével. A vidéki falvak, községek lakói azonban mostoháknak számítottak ezen a téren. Telefonálni csak a postáról lehetett, akkor sem nyilvános fülkéből, hanem a beszélgetést meg kellett rendelni a hivatalnoknál. Néha elég sok időbe telt, mire sikerült kapcsolni a hívott felet.
A digitalizáció, a mobiltelefonok, az internet és a számítógépek korában szinte el sem lehet képzelni, hogy lehetett így élni. Pedig lehetett. Sokkal többet beszélgettünk, sokkal többet voltunk a szabad levegőn. Élénk társasági életet éltünk, nagyokat nevettünk, figyeltünk egymásra. Nem sírom vissza azokat az éveket (csak a fiatalságomat), de úgy gondolom, lenne mit meríteni belőlük napjainkban is.
Kiemelt kép forrása: Fortepan, Kotnyek Antal
Miranda
