Isten hozott Berci kutyus!

  Pályakezdő ifjú házasként nagyvárosi társasházban élve a 7. emeleten, fiaim cseperedése közben sosem gondoltam kutyatartásra. Ennek elvi és gyakorlati okait észérvekkel magyaráztam, ha felmerült témaként. Mígnem úgy adódott, hogy szomszédunk lánya ideiglenes megőrzésre rám bízott egy talált kiskutyát. A „megőrzés” 16 évig tartott. A kis szőrgombóc Gombóc néven szívünkbe lopta magát, örökre befogadtuk.

Gombóc 

Gombóc története, sorsa regénybe illő lehetne, egyelőre mégis csak emlékeinkben él tovább, feledhetetlenül. Gombóc mellé került hozzánk egy állítólag utolsó heteit élő nagyon dagi, Borika névre hallgató tacskó. Költözés miatt ne kerüljön már utcára, menhelyre utolsó napjaira! Persze, hogy jöhetett hozzánk. Még ilyen vidám, „bohóc” kutyust nem láttam. Nyomomban járva lépten-nyomon addig tette-vette magát, míg el nem nevettem magamat. Soha annyit nem nevettem szürke hétköznapokon, mint amíg velünk volt. Az a „pár hét”, amíg még kitartott, három év volt.  Borika egy életművész volt (sajnos nincs róla fényképem). Rokonom mondata, hogy „szeretnék én kutya lenni nálatok”- talán érzékelteti, hogy kutyáink a következetes rendszabályok betartása mellett  is jól elvoltak.

Gombóc eltávozása nagy űrt hagyott maga után. Különösen az enyhén mozgássérült, fogyatékos fiam életében. Kertes házban élő, ismerős család kölykedző anyakutyája almából kapunk egyet az elválasztás után -  szólt egy ígéret. Ezidőtájt már mi is falusi kertes, családi házban éltünk.

Kormos

Megérkezett a várva várt kis jövevény, aki Kormos néven kezdte új életét „birtokunkon”. Nagyon okos, erős egyéniség volt, 1,5 évig „küzdöttem” vele a falkavezérségért. Ugyanakkor kizárólagos uralma volt a birtok felett, és kiválóan teljesítette a házőrző, biztonsági őr feladatait az „illetéktelen” behatolókkal ( macska, sikló, egér, patkány) szemben. Naponta voltak ötletei, hogy színesebbé, vidámmá tegye napjainkat. 13 évesen hagyott itt bennünket nem olyan régen.

Koromnál fogva döntöttem úgy, hogy már nem vállalkozom kiskutya felnevelésére, felelőtlenségnek érezve azt. - Nem lesz több kutyánk - hangzott számból a határozott kijelentés.

Berci

Ad hoc adódott, időm se volt átgondolni a pillanat-adta ötletet. Kedves, fiatal ismerősöm lelkesen mesélt kicsi kutyájáról, ami boldog mosolyt csalt fiam arcára. Félrehúzva engem, a fiatalasszony fülembe súgta,  hogy van egy gazdira váró csöppnyi kutya egy közös ismerősünknél. A szituáció engem is felpezsdített, olyannyira, hogy azonnal autóba ültünk, „görögdinnyéért megyünk” – mondtuk a fiamnak. Hazaértünk egy törpe tacsival. Fiam boldogságtól ragyogó arca megerősítette gondolatomat, hogy kell nekünk egy kiskutya.

Igaz, valamikor húzódozva gondoltam az aprótermetű ölebekre, hogy nekem olyan nem kellene. „Kijózanodva” még másnap is kételyeim voltak az aprócska kutyus kiválasztása miatt, de fiam mondata: „Jó döntés volt”, megerősítette lelkületemet, hogy akkor minden rendben lesz. Próbálom kicsinységét elfogadni, a jó tulajdonságait észrevenni, megszokni. Ha meg is nő, fel bírom venni, ha szükség adódik, tacsi lévén, távol tartja majd az udvarból az „illektékteleneket”. Meg kell szoknom, hogy nagyon kis mennyiséget eszik, majdhogynem mérem neki az ételt. Ahhoz képest, hogy az  ilyen törpék nem igazán az eseteim, igyekszem a kedvében járni, turmixolom a levesben levő zöldségeket, mert nem bírta még elrágni. Turmixolva még a tányért is nyalogatta egy darabig.

Berci és a cipők

Summa summarum, új családtagunk aranyos, kedves, jó „kisfiú”, éli a „cipőhordós” gyerekkorát, mi meg nevelgetjük íratlan házi szabályainkra. Berci kutyu meg bennünket nevel az ő kicsi életének törvényeire. Arról nem is beszélve, hogy fiam számára, akinek nincs munkahelye, saját társasága, itthon tartózkodik, mégiscsak egy kis élőlény, akiről rendszeresen gondoskodni kell, szólni lehet hozzá (nem csak hozzám, aki már banyakorban van).

Úgy fogalmaznék: terápia  az  egyedüllét érzése ellen. Ez egyértelműen máris érzékelhető fiam viselkedésében.

Isten hozott Berci kutyus, érezd magad jól nálunk!

A fotók saját felvételek