Előfordul néhanapján (sajnos ritkán), hogy az Úr kezembe adja a tollat – manapság klaviatúrát -, hogy általam valamiképpen formába, írásba öltse szeretetének megnyilvánulását, az abban megtapasztalható isteni akaratát. Vagyis nem én írok, én csak nyomogatom a gombokat a megfelelő sorrendben.
Amiről „indíttatásra” írni akarok – parancsra kényszerülök – az egy nagyon egyszerű hétköznapi élmény, tapasztalás, vagy ki is tudja hova sorolható intuíció. Mégis megteszem, mert valamiféle vallomást rejt magában, amit ki kell írnom magamból.

Manapság már nem egetverő ügy az, ha az ember autóba ül és távol élő családos gyermekeit meglátogatván útra kel. Így történt ez a múlt héten is, amikor nem is tudom hányadjára, újabb szeretetszolgálatra utaztunk lányainkhoz (az egyik Veresegyházon, a másik Verőcén lakik családjával együtt). A távolság még autópályán „elkövetve” sem kis teljesítmény, különösen, ha a Balkánról induló vagy arra irányuló közúti forgalmat is tekintetbe vesszük.

A családoknál kellett is a segítség részben a mindennapok adta időszűkösség, meg a manapság szokásos napi forgások miatt. Nagy igyekezettel és szeretettel tettük, amit tehettünk, hogy valamiféle enyhítést adjunk a tennivalókban, együtt legyünk és valamelyest megosszuk a feladatokat is.
Töltöttünk ott négy napot szeretetben, békességben és a feladatok teljesítésében, mind abban, ami egy nagyszülői lét fogalomkörébe beletartozik. Élveztük a családi közösséget, jókat főztünk és ebédeltünk, az időjárás is a kertbe csalogatott bennünket, tehát minden szeret-teli és ideális volt. (Talán boldogok is voltunk?

Gyorsan teltek az órák, a négy nap is elszáguldott felettünk. Ennek egyik utolsó epizódja volt, hogy még Szegedre való visszaindulásunk napján a délután 5 órakor kezdődő iskolai szülői értekezletre is hivatalos lettem. A helyszín nincs messze Veresegyháztól, hisz Gödöllő – ahol a Szent Imre általános iskolába jár unokánk - mindössze 10 km. A szülői értekezleten mindent pontosan lejegyeztem, hogy azt írásban is átadjam.
A jegyzetelés azért is volt fontos, hogy írásban átadjam az összes elhangzottat, hisz már csak erre szántam időt az azonnali indulás előtt.

Indultunk is rövidre szabott búcsúzkodást követően. Minden rendben volt, addigra az autópályán is valamelyest alábbhagyott a forgalom. Azt is elhatároztuk – az idő előrehaladtával -, hogy Szegedig meg sem állunk. Az alkonyat így szeptemberben korábban köszöntött ránk és korábban sötétedik, amit nem annyira szeretek egy forgalmas autópályán, mert az ember csak a fényekre támaszkodhat. Jöttünk ennek ellenére rendes tempóban és be is értünk Szeged körzetébe fél kilenc után nem sokkal.

Rövidítvén az utazás idejét, a várost elkerülő pályaszakaszt választottam, hogy majd a Csongrádi sugárút felől jövök be. Vélhetően a gyengébb látási körülmények miatt, vagy talán rosszul mértem be a távolságokat, már a régi budapesti út feletti – kanyarban átívelő – autópálya hídon kicsit megzökkent a bal első kerék (jelezve, hogy letértem a pályáról). Meg is ijedtem, mert én nem úgy láttam, de a kerékhang nem hazudik.

Felhajtottam a Sándorfalvi úti kereszteződésbe, ahol majd balra kell kanyarodnom, a város felé. Itt elsőbbségadási STOP tábla is van, ahol meg is álltam. Néztem én balra is, meg jobbra is, de fényeket nem látva (lehet, hogy az út menti korlát is takart) éppen gázt adtam és indultam – volna -, amikor egy mögöttem álló kocsi dudált rám. Azonnal fékeztem, és ekkor suhant el előttem egy személykocsi Szeged felől Sándorfalva irányába. Egy kicsit meg is ijedtem, hogy miért nem vettem észre, lehet, hogy fáradt voltam, nem látok jól, vagy mi is történt, miért nem vettem észre a közeledő autót? Talán túl monoton volt az előző két órás vezetés, az ember megszokja a sebességet is, meg a monotonitást is. Az, hogy ki ült a mögöttünk lévő kocsiban, és figyelmeztetett, vagy tán „Valaki” súgott neki? Miért éppen ott és akkor kellett mögém kerülnie? És még sorolhatók a pillanat kérdései.

Beljebb érve a városba az első lámpánál egymás mellett vártuk a zöld jelzést a mögöttem jövő kocsival. Mindketten automatikusan lehajtottuk az ablakot, és én átszólva nagyon szépen megköszöntem az iménti segítségét. Ő is tett jószándékát bizonyítandó pár mondatot, én pedig mindent újra megköszöntem, majd jó utat kívántunk egymásnak – a lámpa zöldre váltott.

Az itthoni kipakolások és nyugalomra térés után kezdtem el gondolkodni az egész nap történésein, de mindegyre csak a mögöttem álló kocsi duda jelzése tolakodott elő.
Imádkozni kezdtem, megköszönve a napot, de újra és újra csak az „Üdvözlégy Mária” került gondolataim előterébe. (Az ágyam felett az Útmenti Szűz Mária mindenki által ismert képe függ.)
Nem tudtam, csak éreztem, hogy ott a kereszteződésben valami földön túli történt, valaki segített, valaki őrzött, és védett. Talán a mögöttem álló kocsi vezetője – végtelen jó szándékú ember lehetett – kapott „jelzést”, hogy dudáljon, talán ő lett abban a pillanatban az én Őrangyalom?

Most a beszámoló végén további gondolatok jönnek felém.
Talán mi emberek is lehetünk egymásnak őrangyalai? Talán mindannyian kaphatunk az Isten szeretetéből és gondoskodásából egy cseppet, amit továbbíthatunk? És, ha továbbítjuk biztosan jót teszünk, akkor is, ha a másik nem fogékony arra?
Tegyük meg, még akkor is, ha nem köszönik meg, akkor is, ha elítélnek ezért bennünket, akkor is! Talán ettől abban a pillanatban két ember számára jobb lesz a világ. Minél többször tesszük, annál több pillanatban válik szebbé az a világ, ami a pillanatok sorozatából tevődik össze. Éljük át a pillanatokat!

János