Nagymamák a nagymamájukról sorozatunkban Lujza visszaemlékezéseit olvashatjuk.

A nagymama reggel 5-kor kelt, hogy 6-tagú családunkban ő legyen az első a fürdőszobában. Ősz haját a tarkója alján két fonott drót-csattal pici kontyba tűzte. Aztán kivitte a jéghideg hálószobából a jéghideg konyhába a nagy zsebórát a kígyós állvánnyal, és odaállította az ablakpárkányra.

Megmelegítette a cikóriakávét, beleaprított egy kis száraz kenyeret, leült a konyha sarkában a spájzlépcsőre, picit sóhajtott, mert tudta, hogy délig már nem fog leülni, - kann man nichts machen, gondolta - és megreggelizett, „aprítottat”. Az unokáknak egy-egy karéj kenyeret kent, a karéjokat 6-7 szeletre vágta, hogy egyszerűbb legyen az ágyban reggelizni. Anyukám saját gyártmányú verssel keltett minket, fölhúzta a rolókat, és letette az ágy mellé a reggelit. A nagypapa a kályhát tisztította, csörömpölt a vödörrel meg a lapáttal. A papám gyorsan odakészítette a kályha mellé a tüzelőt, és már ment is dolgozni. A rádió a Vándor cigánylegényt váltogatta a Bunkócskával.

Hamar kiürült a lakás, a nagymama meg én indultunk bevásárolni. A közeli csarnokban lecövekeltem a nagy medencében úszkáló pontyok előtt, ott vártam meg, amíg a nagymama megveszi, amit kell. Visszaérve fogtam a tejeskannákat, a tejjegyeket meg a pénzt, és lementem a házban levő tejcsarnokba. Nem értettem, mi a különbség a jegyes tej meg a szabad tej között, a tejcsarnokos néni ugyanabból a hatalmas kannából merte minden nap a 2 liter tejet. Fönt a lakásban a nagymama port törölt, négykézláb törölgette a székek alsó keresztléceit. Az ebédet – sokliteres lábasokban, fazekakban - már föltette. A konyhában elővette a nagypapa hasas bögréjét, teleöntötte tejjel, és eltette aludni vacsorára a szobában a kályha mellé.

Krumpli mindig volt az ebédhez, gyakran volt savanyú káposzta, bab, lencse – a tót konyhának egy szerény változata lehetett nálunk, a finom kelt sütemények nélkül. A nagyszülők magukkal hozták – a német anyanyelv mellett – ifjúságuk észak-felvidéki szlovák környezetének ételeit, szavait. Ha nagyon tele lett a pohár, a nagymama azt mondta, félig tótul: - le kell hlipálni; ha nem találtuk a zsebkendőnket, és szipákoltunk, azt hallottuk, hogy „ne szmrkálj”.

Délben először a nagypapa jött haza a könyvtárból, ahol dolgozott. Letette a kalapját és az örökösen magával hordott esernyőt, és sajátos magyarságával megkérdezte: - Nem volt itt senki? – Nem, nem – feleltük a nagymamával, és leültünk ebédelni. Ebéd után a nagymama elmosogatott, én törölgettem. Ez után a nagymama átöltözött, és indult sétálni. Minden nap sétált egy kört a Nagymező utca meg az Andrássy út felé. A sarki közértben vett az unokáknak egy-egy banános csokit.

A Kazár utca sarkán a Negro presszóban ivott egy szimplát, még megvette az Esti Hírlapot, és hazabandukolt. Otthon a nagypapa már begyújtott a kályhába, és – takarékosságból - a sötét szobájukban ülve várta a nagymamát. A nagymama letette a lecke-asztalunk sarkára a banános csokikat, a szobájukban villanyt gyújtott, és nekilátott felolvasni az újságot. Aztán megint sötét lett, félhangosan, németül tárgyalták meg a híreket meg a család dolgait egymás között. Ha sokszor hallatszott át hozzánk a szomszéd szobába az „Er”, akkor már tudtuk, a papánk megint valami nem tetsző dolgot csinált. Talán a tüzelőt tette rossz oldalra? Vagy át akarja alakíttatni a fűtést gázfűtésre, és be akarja vezettetni a fürdőszobába meg a konyhába is? Schrecklich – hallottuk minduntalan.

Átmentem a nagyszülők szobájába, megkértem a nagymamát, kérdezzen ki. 4 körül följöttek hozzánk a barátnők. A nagymama megjelent a pusmogó társaságban, mindenkit nevén szólítva köszönt, letett egy tál hámozott almaszeletet és sajtot, és eltűnt.

Gyakran villanyt gyújtott újra, és elővette a kiskredenc fiókjából a világoskék légiposta levélpapírt, amit anyukám folyamatosan vásárolt neki. A testvéreit Rózsahegyről, a fiát itthonról a világ sarkaiba vetette a háború meg 1956. Gyönyörű írásával magyarul és németül egyformán levelezett. A „vegyes” nyelvű családoknak magyarul írt a nagy lapra, németül a két kisebb lapra.

Hamarosan megjöttek a szüleink, a nagymama és anyukám vacsorát tálaltak. Vacsora, mosogatás után a nagymama bevitte a konyhából a szobájukba a zsebórát a kígyóval, és az éjjeliszekrényére tette. Anyukám a lábhajtásos varrógéphez ült, foltozta a lepedőinket vagy az előzőleg csodaszépen megszerkesztett szabásminta után kiszabott darabokból állított össze nekem vagy a testvéremnek egy-egy ruhadarabot. – Sárga uborkának zeleny listmá – énekelte félig tótul.

8-kor a felnőttek bevonultak a szüleink szobájába, és bekapcsolták a televíziót. Tőlünk elköszöntek: - Gute Nacht, schlaf gut! – mondta a nagymama minden este, 23 évig, amíg otthon voltam. Ha az esti film klasszikus regény-adaptáció volt, szívesen megnézte. Ha nem, lefeküdt, és Tolsztojt, vagy Csehovot olvasott németül a pici éjjeli lámpa fényénél – de amint jött a nagypapa, azt is leoltotta, mert takarékoskodni kellett.

  Lujza