47 éve felelősséggel  egymásért jóban - rosszban

Nem lévén sem pszichológus, sem szociológus,  csak autodidakta módon tudom megközelíteni a fogós kérdést. Az előzőekből következően az igét „hirdetni” nem tudom és nem is akarom. Legfeljebb „ragozom” immár 47 évi boldog és kiegyensúlyozott házasságban, annak korábbi – még bővebb és rózsaszínes – jövőképeivel. Írásomat elvi fogalmak szerint csoportosítva adom közre. Idézem - többször is - Antoine de Saint Exupéry: A kis herceg című művének (szerintem a világirodalom legszebb hittan könyve) „róka” epizódját.

Barátság és szeretet

 „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” „Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra...”
Valahogy mi is így voltunk még 1968-ban, aztán ez a látás mindinkább erősödött és lelkünkben rögzített képekké, lelki azonosulásokká vált. 1970-ben kötöttünk házasságot, nejem akkor még egyetemista, jómagam kezdő mérnök voltam, anyagilag nem nagy bőségben teltek éveink. Nejem szüleinél húztuk meg magunkat még vagy 7 évig, mire önálló lakásunk lett. 

Felelősségvállalás egymásért

 „Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, akit megszelídítettél.”

Vagyis mindörökre felelősséget vállaltunk egymásért jóban is és a rosszabb időszakokban is. Felelősek lettünk ugyanakkor saját és közös céljainkért. A közelebbi és távolabbi célok, jövőképek ugyanis nagyon fontosak, ezeknek mindig  lenniük kell !!! Voltak is, mert úgy akartuk, hogy legyenek. Amikor Nejem szakorvosi vizsgákra készült, én vállaltam a – közben gyarapodó – család gondjait és ellátását, amikor pedig én jártam szakmérnökire, Ő állt helyt. Ez így volt jó és sikeres.

Gyermeknevelés

Nehéz kérdés, mert nem tudom, hogy ez alatt mit kell érteni. Mi nem neveltük gyermekeinket. Egyszer – még az 1980-as évek első felében - egy fiatalkorúakkal is foglalkozó ügyész tartott rendhagyó szülői értekezletet. Ekkor elhangzott, hogy egy szülő napi átlagban max. 8 percet kommunikál gyermekével. Otthon elemeztem a kijelentést, és igazat kellett adnom (a másodpercek és percek összeadásával nekem sem jött ki 10 percnél több). Mi egyszerűen csak úgy éltünk, hogy amit és ahogy teszünk, az átöröklődjön gyermekeinkbe. Ahogy viselkedünk akár egymással, akár másokkal, amilyen reakciókat és attitűdöket látnak, tapasztalnak a családi környezetben, azt vigyék magukkal. Így is lett, mert mindketten szép családi életet élnek és már 5 unokával gyarapították a Családot. Szakmai életútjuk is példamutatóan sikeres.

Tolerancia

Az elmúlt 47 évben minden bizonnyal szükség volt rá, de konkrét esetekre, különlegesen mély konfliktusokra nem emlékszem (pedig az öregek memóriája a régebbi múltra különösen jól emlékszik). Vitás esetekben elég volt talán annyit mondani hogy „ha jól értettem azt akartad mondani, hogy…”. Az erre való válasz és a partner szembesülése kijelenésével megadta a lehetőséget annak újragondolására. Ez pedig annyi időbe telik, hogy az ember haragja  „elpárolog”, mert lehet, hogy nem is éppen azt, vagy nem úgy akarta mondani, esetleg én értettem félre a mondatokat és gesztusokat. Legfeljebb az „aludjunk rá egyet” felsőfokú probléma megoldás jöhetett szóba.

Segítség

Erre napjainkban is sok szükség van. Már kissé őszülő kobakkal és gyengülő fizikummal alapvető az egymás segítése, hisz felelősek vagyunk egymásért. Ez mindennapi „kötelező gyakorlat”, enélkül semmit nem érnénk együtt.

Boldogság

Nem tudom, hogy ez alatt mit kell érteni. Mi napi időbeosztásunk szerint, szükséges tennivalóink elvégzésével, egymás segítésében és szeretetében töltjük napjainkat. Visszatekintve az elmúlt 47 évi – egymásért felelősséget vállaló és viselő – közös életünkre nem látunk kivetnivalót benne, még annyit sem, hogy esetleg másként kellett volna csinálni.  Lehet, hogy ez a boldogság ?

János