Mégis boldog gyermekkorom volt

Pólyásként családom körében 1939-ben

Már a születésem napja is nevezetes. Aznap indult el a második világháború Lengyelországból. Egész kisgyermekkoromat átjárta a háború, annak előszele, majd a valóságos tartalma. Valójában a mi vidékünkre később terjedt át az igazi háború. A különböző nemzetek hadtest csapatai átvonultak kis falunkon, vagy ott is tartózkodtak újabb továbbításig. Gyerekként megcsodálhattam a nagy szekerekre felpakolt óriás edényeket, üstöket, valamint a szekerek után kötött nagyszarvú ökröket, mint a katonák lábon járó élelmét. Édesanyám éjjelente a be-betévedt szomjas katonákat vízzel, esetleg némi élelemmel látta el, s azt látta rajtuk, hogy mindenik szeméből a fáradság és kilátástalanság tükröződik, legyen az román katona, magyar levente, vagy éppen orosz harcos.

Magyar nemzetiségű román katonák

Kis falum neve Árpád, nevét a történelmi Árpád-apánktól nyerte, aki itt vonult át seregével. Úgy képzelem el, ahogy azt Feszti Árpád megörökítette az ópusztaszeri körképén, hatalmas szarvú ökreivel, bevont tetejű kocsijaival. A falutól tíz kilométerre található  Nagyszalonta, Arany János szülővárosa. Ez a település is a második Bécsi döntés után szakadt el az anyaországtól és Románia területéhez csatolva maradt. Kis falunk magyar nyelvű lakóinak nem volt könnyű az alkalmazkodás.

Szüleim, a világ legjobb embereiként családjukért éltek-haltak. Mi gyerekek a legszűkebb időkben sem éheztünk, mindig megtalálták azt a módot, ami családjuk létfenntartását lehetővé tette. Édesapám mint cipész javította az éppen ott állomásozó katonák és tisztjeik csizmáit, bakancsait. Édesanyám pedig naponta főzte a finom ételeket a kapott alapanyagból elővarázsolva. Az már más kérdés, hogy a főznivaló honnan származott, esetleg a szomszéd baromfija, vagy malackája volt, a tűzrevaló  pedig a szomszéd kerítése. Az életben maradás feltételei felülírták az erkölcsi szabályokat.

Családom körében, én nagymamámmal elöl

A háború négy éve alatt édesapám, bár katonaidejét rég leszolgálta, gyakran kötelező munkaszolgálatra, úgynevezett koncsentrá-ra (összevonásra) volt behívva, több hónapon át volt távol a családjától. Ilyenkor édesanyám bizony nagyon nehezen tudott megbirkózni feladataival. Ennek ellenére soha nem kesergett gyerekei előtt, érdekessé tette a kenyér híján megsütött málét (kukorica lisztből) mondván, ma tortát ebédelünk. Máskor a különböző módon elkészített kását (kukorica-darát)  ettük.  Nekem tejjel volt a legélvezetesebb. A cukor is hiánycikk volt abban az időben. Édesítésre édesanyám a cukornád kifőtt levét használta.

Arra a jelenetre is emlékszem, mint 2-3 éves kislány, amikor egy nap édesapám hosszú távollét után megérkezett, s rohantam is elébe, hogy ölbe vehessen, ám ő nem engedett magához, mondván: kissé később kislányom, anyádat küldd gyorsan hozzám. A kemence melletti fészerben édesanyám egyből begyújtotta a kemencében található  szalmát, kórót és sorra  égette el az apámon volt összes ruhát poloskástól, tetvestől, hogy megszabaduljon az élősködőktől. Az öröm, csak ezután következhetett, tiszta ruhában, testben is megtisztulva.

Nővérem és bátyám

A  viszontagságos idők  ellenére állítom, hogy nekem mégis boldog gyermekkorom volt. Mindig voltak körülöttem, akik szerettek, dédelgettek. Szüleim vigyázó szeme, mosolya azt közvetítették, hogy nálunk minden rendben van.

Soha nem éreztem a félelmet abban a félelmetes környezetben, ahol bármikor, bármi megtörténhetett volna. Honnan volt ez a bátorság? Mindenképpen a szüleim közelsége, édesapám biztonságot adó kezének fogása, az otthon  és az a szeretet, ami minden oldalról körbefont, adta a bátorságomat.

Édesanyám lányommal

Tudom, hogy mellettem éltek velem egykorú gyerekek, kik csonka családban, vagy éppen árván maradva nem élvezhettek hasonló érzéseket, ezért sorolom magam a szerencsés gyermekek közé, aki kiskorától megtanulta, hogy „abból élünk, amit kapunk, de az éltet bennünket amit adhatunk”.

Valóban, szüleim példamutató élete tanított később is az élet forgatagában megtalálni a helyes utat és nem feledkezni el azokról, akik segítségre szorulnak.

Ezt a tanítást tehetségemhez mérten ma is gyakorlom.

Zsazsa