Jólesik a fiatalabbak óvó-féltő figyelme 

Bloggereink beszámolnak arról, hogyan élik meg a bezártságot. Van, aki optimistán, van aki szorongással vészeli át az emberpróbáló heteket.

Most jobban figyelünk egymásra

Karantén idején átértékelődnek a dolgok: rájövünk, mi az igazán fontos és mi nem az. Fontos az egészségünk (fizikai-lelki!), a családi élet békéje, összhangja, egymás segítése és feltétlen támogatása. Felértékelődnek olyan, korábban szinte elfeledett erények, mint a fegyelmezettség, az előrelátás, az összetartás, a takarékosság és beosztás, a helyes arányok keresése – minden téren. Jobban figyelünk egymásra és – veszélyeztetett korúak lévén – a fiatalabbak most sokkal jobban odafigyelnek ránk: családtagokra, régi kollégákra, szomszédokra. Jólesik ez a féltő-óvó figyelem, jó lenne, ha legalább részben megmaradna a ’vírusmentes’ időkre is.

Jó megtapasztalni felnőtt gyermekeink és unokáink ragaszkodását, a féltésben is naponta megnyilvánuló háláját. Ha a puszi most el is marad, valahogy ösztönösen megtalálják a módját, hogy szeretetüket kifejezzék.

Most, hogy mindenki itthonról dolgozik és tanul, naponta főzök és ellátom az 5 tagú családot. Megtervezem a heti étrendet, variálok és kísérletezem új ételekkel és süteményekkel is. Örömmel konstatálom, hogy szívesen fogyasztják a tavaly nyáron eltett, jóízű lekvárokat, befőtteket, savanyúságot, bár az utóbbi időben nem volt trendi befőzni, tartalékolni – ám ezt a gyakorlat most lendületesen felülírta! Remélem, hogy unokáim ismét bekapcsolódnak majd a nagy nyári munkákba és együtt rakjuk el télire a nyár ízeit.

Fontos a napirend – próbáltam ésszerűen kialakítani az ebédidőt, de a családtagok munkahelyről kezdeményezett, sürgős konferenciái, a megbeszélések, vagy a táv-órák ezt gyakran felborítják. Sebaj, melegítem újra, amit kell.

Fontos a mozgás, a napi torna, vagy a kerti munka. A tavasz kikényszeríti, hogy legyünk a szabad levegőn. Aki csak az emeleti lakásának ablakait tárja ki, az is levegőzhet intenzíven. Közben vígan takaríthatunk is.

Fodor Anna

A legnagyobb problémát a bezártság okozza

Forrás: Pixabay

Bevallom, én félek. A fokozottan veszélyeztetett kategóriába tartozom, koromnál és betegségeimnél fogva. Március 19. óta ki sem tettem a lábam az utcára.

Szerencsére még egy hónappal ezelőtt feltöltöttem a készleteimet egy házhozszállításos rendeléssel. A háziorvossal is felírattam a szokásos gyógyszereimet három hónapra, és ki is váltottam őket. A speciális, csak szakorvos által javallt szeremet pedig sikerült telefonon, E-receptre kiíratnom, és a lányomék a TAJ-számom bemondásával ki tudták váltani. Ők segítenek az apróbb bevásárlások megejtésével is, illetve most igénybe vettem az önkormányzat segítségét is. Nagyon korrekt módon, készségesen állnak rendelkezésünkre. Amire hetente egy-két alkalommal szükségem van, az a gyümölcs, friss zöldség és kenyér, esetleg tejtermék. Kenyérből is lefagyasztottam ugyan valamennyit, végszükség esetére, de ha lehet, frisset fogyasztok, illetve magam is próbálkozom kifli sütésével.

Saját sütésű kifli - saját fotó

Egyedül élek egy belvárosi, kétemeletes társasházban. A legnagyobb problémát az egyedüllét, a bezártság okozza. Lányomékkal ugyan napi szinten kommunikálunk a Messengeren, és barátnőimmel, más rokonaimmal is tartjuk a kapcsolatot valamelyik technikai eszköz (Skype, Viber, WhatsApp) segítségével. Még szerencse, hogy ezek a rendelkezésünkre állnak, így mégsem töppedünk bele teljesen a magányunkba. De akkor is nagyon hiányzik a személyes  kapcsolat, a találkozás. Mivel próbálom elütni az időt? Elkezdtem rendszeresen, napi fél-egy órában tornázni. Ehhez sok segítséget találtam az interneten. A levegőzést a házunk körfolyosóján oldom meg, maszkban és szemüvegben kb. 45 percig járok intenzíven körbe-körbe. Ilyenkor legalább néha látok egy-egy szomszédot is, tudok „valódi” emberekkel pár szót váltani (természetesen a kötelező távolság betartásával). Bár meg kell, hogy mondjam, mióta bevezették a kijárási korlátozást, a házbeli lakók is bezárkóztak, alig-alig mozdul valaki.

Ezen kívül tévézek, filmeket nézek, olvasok, rejtvényt fejtek és takarítgatok. Az állandó segítőmet lemondtam most, így pl. a húsvét előtti ablak- és függönymosás elmarad, mert ezt egyedül nem bírom elvégezni. De naponta csinálok valamit egy-egy helyiségben, így mire végzek az utolsóval, kezdhetem elölről. Ez is egyfajta mozgás és unaloműzőnek is jó.

Miranda

Mókuskerékben vagyunk!

Forrás: flickr

Ma 21. napja, hogy nem mentünk ki a lakásból. Még 4 nap és  25 napos jubileumot ünnepelhetünk. Viszont a 24 órákat el kell tölteni valamivel. Mindenki kedve és tehetsége szerint. Én naponta másfél-két órát komoly gondolkodással töltök el, melynek témája: mi legyen ma az ebéd? További másfél-két óra, amíg megvalósítom, amit kigondoltam. Ezután 15 perc alatt megesszük. Tehát a 24-ből már 3 óra 15 perc eltelt. Jólakottan nem jó a mozgás, így pihenés képpen 2-3 óra internetezés jön, amit 45 perc napozás követ az erkélyen. Nocsak! Már túl is vagyunk 7 órán. Ekkor nekem a szobabicikli, nejemnek a jól kigondolt tornája következik, amit szintén ki kell pihenni. Ezzel is eltelt 2 óra. Irány a skype!

Videós kapcsolattartás a  gyermekeinkkel, unokáinkkal, bevonva a teljes családot, ami azt jelenti egyszerre öt család van a vonalban 14 fővel. A legutóbbi másfél órásra sikeredett. Majd jönnek a barátokkal - akik szintén bezárkóztak - a beszélgetések. Ez is elvesz legalább egy órát, s már lehet vacsorázni, majd TV-nézés. Ha jól számoltam nagyjából 12 óránál tartunk. Lehet lefeküdni, én 8-9 órát tudok aludni, nejem jóval kevesebbet, ezért ő a különbséget a takarítással tünteti el. A maradék idő a reggeli tisztálkodással, reggelizéssel, kávézással telik el. Majd másfél-két óra komoly gondolkodás következik, mi legyen ma az ebéd…

Papá Stefano

A párommal sem találkozhatok

Forrás: Pixabay

Egyedül élek Londonban. A koronavírus óta nem látogatom a barátaimat és ők sem jönnek hozzám. Legjobb barátnőm, Anna, önkéntes karanténban van. A harmadik emeleten lakó lengyel hölgy, akivel esténként kártyáztunk, nem jön be hozzám, mióta a lánya és a fia azt mondták neki, hogy jobb, ha egyedül marad. Így ő is nagyon magányos, a gondozója se jár hozzá. Nekem van egy segítségem, aki bevásárol, takarít és a beteg lábamat kezeli. Nagy bánatomra a párom, Ron sem jön látogatóba hétvégenként. A 90. születésnapi ünnepségét is törölni kellett. Sajnos csak telefonon tudjuk tartani a kapcsolatot.

Hogyan töltöm a napjaimat?  Tornázok, főként lábgyakorlatokat végzek ágyon fekve. Magam készítem el a reggelimet, ebédemet és a vacsorámat. E-mailezek a családtagjaimmal és a barátaimmal, újságot olvasok, de nem mindent, mert nem szeretem a globális horrorról szóló híreket.  Kedvenc íróm a skót Alexander  McCall  Smith (aki több,  mint 60 könyvet írt), tőle olvasok egy nagyon jó könyvet. Egy másik kedvencem William Shakespeare: Wisdom and Wit című műve. A tévében az ismeretterjesztő műsorokat szeretem, mert érdekel a dolgok magyarázata. (A főzős műsorokat nem szeretem, mert érzékeny a gyomrom).

Abban reménykedem, hogy a vírus nem ér ide, Hendonba (London), ahol élek. Most éppen a Dalai Láma egyik könyvét olvasom, aki arra tanít, hogy semmi sem tart örökké, minden változásban van. Arra is figyelmeztet, hogy nagyon fontos, hogy mi, emberek részvétet tanúsítsunk egymás iránt.

Rose

Ember tervez

Forrás:Pxfuel

Március 13. óta itthon vagyunk a férjemmel, 70 éven felüliként önkéntes izolációban. Úgy éreztem, nem is annyira az én életvitelem változott ezzel, mint inkább a férjemé, hiszen ő korábban hetente négyszer-ötször töltött órákat levéltárakban, könyvtárakban, uszodába járt – igyekeztem tehát a kényszerű itthonlétét programjavaslatokkal megkönnyíteni. Olyan napirendet próbáltunk kialakítani, amiben az együtt töltött idő közös főzéssel, filmnézéssel, beszélgetésekkel, online bridzsjátékkal, néptelen utcákon való sétával telik, de a saját ügyeinkre is hagyunk időt egymásnak. A férjem a levéltári kutatások egy részét itthonról is tudja folytatni, én intézem az élelmiszer és minden egyéb dolog  rendelését az interneten, házhozszállítással, a heti egyszer-kétszeri bolti és piaci bevásárlás helyett.

Sok időt szánok a folyamatos, alapos és részletes kapcsolattartásra a családdal és a barátaimmal, a világhálón és telefonon. Minden nap felhívom azt a két barátnőmet, akikről tudom, hogy depresszióra szednek gyógyszert, és gyakran beszélek az unokatestvéremmel, aki aktív főiskolai tanárként filmklubot vezetett, ma is két lábon járó filmlexikon, de megkeseredett, beteg, idős ember. Valamennyire meg is jött a kedve az utóbbi három hétben, amióta a tanácsait kérem filmügyben.

Általában optimista vagyok, természetesen nem mindig, de van egy önmeggyőző technikám, amivel a saját hajamnál fogva kirángatom magam a rosszkedvből. Sok-sok évvel ezelőtt találtam ki, amikor a családtagokat egymás után döntötte le a lábukról egy ronda gyomor-bél vírus. Végül már csak én voltam talpon, és úgy döntöttem, nem fogom elkapni. Ezt elmondtam magamban naponta nagyon sokszor, hatott is.

Lujza

Egy „hetvenkedő” Nagyi karanténban

A képernyőn is lehet játszani - saját felvétel

Még soha sem vártam úgy az újév elkezdődését, mint az elmúlt év vége felé. A megérzéseim azt súgták, hogy különleges év lesz a 2020. Kerek évfordulók lesznek, több családi és baráti születésnap,  érettségi találkozó. Arról nem is beszélve, hogy egy szem unokám betölti 6. évét és elkezdi az iskolát. A sors közbeszólt, a veszély akkor tudatosult bennem, amikor a városok, köztük az enyém is, lemondták a március 15-i ünnepségeket. Nem vagyok pánikba eső típus, de mikor láttam körülöttem a bevásárlási lázat, gondoltam ennek fele sem tréfa, hát én is az alapvető dolgokat begyűjtöttem. Eljött az idő, kihirdették, maradjunk otthon. Mint fegyelmezett állampolgár komolyan vettem az intézkedést, gyerekeim vállalták a bevásárlást, eleinte fel sem fogtam, hogy nem láthatom őket és az unokámat sem. Kislányom és férje Walesben élnek, arra gondoltam, talán addig nem terjed a vírus, de tévedtem. Ma 3. hete, hogy itthon vagyok, és kialakult egy életritmus karantén módra.

Tíz éve élek egyedül, férjem elhunyt, a gyerekek élik külön az életüket. Megszoktam az egyedüllétet nem okoz különösebb gondot. A mozgás hiányzott a legjobban, a séta, a gyaloglás. Először is szigorúan minden reggel, mindegy milyen idő van, kitárom az ablakot és tornázom, főleg nyújtógyakorlatokat végzek. Jól esik és érzem is a hatását, rendbe hozom magam, reggelizek, és az ablaknál napozom. Keleti fekvésű a lakás, a nap csodálatosan besüt. Az első héten nekiláttam a szobanövényeim átültetésének, majd nagy lendülettel kipakoltam a ruhás szekrényeket és kiválogattam, amire nincs már szükségem. Ablaktisztítás, takarítás következik majd. Ebédet több napra főzök, a mélyhűtőben is van félretéve. Ennyit a háztartásról.

A kapcsolattartás a nehéz, ugyan minden nap beszélgetünk, fiammal és családjával, lányommal és férjével, a barátnőimmel chatelünk, de nem az igazi! A személyes találkozások nagyon hiányoznak. Az unokámat, akivel jókat játszunk, beszélgetünk, ha nálam van, most csak a képernyőn látom, de a bajban ennek is örülök. Kitaláltuk, hogy így is lehet játszani, társasjátékozunk, mesét olvasok. Most Csipike, az óriástörpe van műsoron, papírra lerajzoltam a figurákat és jókat vigadunk. Szerencsére fiaméknak van kertjük és a gyerek nincs bezárva a lakásba. A tv-t már csak az esti híradóra kapcsolom be, nem szól egész nap, tájékozódom természetesen, de nem szeretném, ha teljesen betöltené a helyzet a napjaimat. Olvasok, filmeket nézek, barátnőim küldik a jobbnál jobb nézni valókat színházi előadások, kiállítások, múzeumok programjait.

Alaptermészetem optimista, bízom, hogy túléljük és ahogy kedvenc énekesnőm énekli „rendbe jönnek majd a dolgaink, lesznek még szép napjaink”.  Mindenkinek jó egészséget kívánok, vigyázzunk magunkra és másokra és  m a r a d j u n k    o t t h o n !!

 Sári