Születésének ideje ma már túllépi a száz évet. Születésének helye egy kis falu a nagy Romániában. A falu, nehéz sorsú lakóival, gyakori változásokat élt át, a határválságokat is beleértve, ám ma is él régi nevén, amit „Árpád apánktól” örökölt.  Egy része régi házaival életének utolsó szakaszát éli, másik része éppen megújul. Temetője ellenben folyamatosan gyarapszik, magába foglalva a túlvilág végtelenségébe költözötteket.

Gyerekek a mezőn - Glatz Oszkár festménye

Az akkori tájnyelvjárás szerinti „fa-vella” kifejezés ma favillát jelent. A kis favilla régóta sajátom, nagyapám keze-munkája, aki nekem ajándékozta, miután gyermekei, sőt unokái is kinőtték a villa rövid nyelét. A háromágú, hajlított végű, keményfából készült tárgy fűrészeléssel, faragással, csiszolással, majd szárító füstöléssel készült. A füstölésre egy földbe ásott verem szolgált, melynek fedett része is volt, aljában pedig parázslott az égő fahasáb, mit időnként fűrészporral hintettek be a füst melegének megtartása végett. Így szilárdultak és maradtak meg a villák hajlított formái. A kis falu lakói olyan tartós darabokat készítettek, hogy a tőlük távoli piacokon is a gazdák az árpádi mesterek favilláit vásárolták, keresték elsősorban. A távoli piacok székhelye legtöbbször Makó volt, ahova szekérre pakolva, egynapi élelemmel indultak kora hajnalban, haza viszont már sötét este érkeztek. A villák mindig elkeltek, talán még magasabb áron is a máshol készültekénél. A villához szükséges, megfelelő fákat tavasszal és nyáron gyűjtötték be, majd félkészen télig pihentették, s csak akkor fogtak a munkához, amikor a földeken már fehér hólepel takarta a jövő kenyerét biztosító búzatáblákat.

                                Glatz Oszkár festménye

A lányok, asszonyok a napi főzés és az állatok ellátása mellett szőttek, fontak, varrtak és kézimunkáztak a petróleumlámpa fénye mellett. Ezen téli, hideg időben került sor a „tollfosztókákra”, a munkával egybekötött összejövetelekre, ahol a fiataloknak lehetőségük adódott a közelebbi ismerkedésre is. Beütemezett, munkás élet volt az akkori idők, falun élő lakóinak minden napja, és mindezek mellett sok bajjal kellett megküzdeniük, ami a járványos betegségeknek volt köszönhető. Ismeretes volt a korábbi évtizedekből a kolera és a pestis pusztító hatása, ami ellen a falu lakosai megpróbáltak úgy védekezni, hogy senkit nem engedtek se ki, se be egy jó ideig. Így is sokan estek áldozatául a járványnak.  Ebből az időből maradt fenn egy elődöm feljegyzése:” Hiába az ásó, kapa, vasvella, mégis bejött a kolera”.  Később, a 19. század  elején torokgyík néven vált ismertté egy járvány a gyermekek körében, amely olyan gyorsan terjedt, hogy akár gyermekek felét is magával ragadta. Az egészségügy fejletlensége, valamint a falu orvosi ellátásának hiánya fokozták a járvány terjedését. A falusi emberek nem tehettek egyebet, minthogy tovább dolgoztak és imádkoztak, fentről várva a segítséget, mint a verembe pottyant vad.

Aratás    Kép forrása: Fortepan

Hogy az a kis fa-vella élete során mit láthatott, hány nehéz napnak, sőt évnek volt szemtanúja, azt meghatározni képtelenség. Az viszont igaz, hogy idős nagyapám ajándékként, a következő szavakkal adta át nekem. - Kisunokám! Ezt a kis vellát azért kapod tőlem, hogy emlékeztessen a dolgos, földműves emberekre, kik télen-nyáron megtalálják a módját a tetteknek. Ha nagy leszel és addig sem forgatsz a kis vellával rendre vágott szénát, vagy nem raksz boglyákat, akkor is jusson eszedbe, hogy ez a kis tárgy a te nagyapád kezének munkája és emléke. - Ezért őrzöm még ma is e kis emléket, bár otthonom belterületének szűkös volta nem alkalmas régi ereklyék tárolására. Már azt is tudom, hogy melyik unokám fogja tőlem örökölni ezt a drága emlékű kis fa-vellát.

                                                      1. kép: saját felvétel

   Zsazsa

Ha tetszett a bejegyzésünk, látogass el közénk blogunk facebook csoportjába, ahol reggel és este is valami érdekessel várjuk követőinket, kedvelőinket. Örülünk, ha írásainkat lájkolod (a cikk alatt) és megosztod, vagy továbbküldöd e-mail-ben.