A fiam 1973-ban, házasságunk negyedik évében született. Én majdnem 26 éves voltam, férjem 31. Akkori mércével ez már késői gyerekvállalásnak számított, de megvolt az oka. Korábbi írásaimban említettem, hogy életem nagyobb részét külföldön, egy nem nyugati országban éltem le. Párom szülei már nem éltek, apját, aki a háborúban esett el, nem is ismerte. Édesanyját pedig megismerkedésünk előtt három évvel veszítette el. Fiatalon, 48 évesen vitte el őt a rák. Férjem egy háromszobás társbérleti lakásban lakott, ahol közös volt a konyha és a fürdőszoba, a mi szobánk pedig mindössze 11 négyzetméteres volt. A berendezés egy ruhásszekrényből, egy ágyból, egy asztalból és két székből meg egy tévé-szekrénykéből állt. Rajtunk kívül még két család élt a lakásban. Érthető, hogy várni akartunk a gyermekáldással, egyre abban bíztunk, hogy kapunk lakást, ám a 11 négyzetméter már soknak számított kettőnkre, jogosulatlanoknak bizonyultunk. Végül nem tudtunk tovább várni, és megszületett a fiunk, de még további négy évbe telt, mire önálló lakáshoz jutottunk.

Mivel a férjemnek alig voltak rokonai, akiknek a segítségére számíthattam volna, úgy döntöttünk, hogy a gyermeket Magyarországon fogom megszülni, ahol népes családom támogathat az első időkben. Nyolc hónapos terhesen vonatra szálltam hát és hazautaztam a szüleimhez. Férjem néhány héttel később utánam jött és ott volt a fiunk születésekor – na nem a szülőszobában, akkoriban még szó sem lehetett ilyesmiről. Csak naponta egyszer, látogatási időben jöhetett megnézni a babát, akkor is csak televízión keresztül. Ultrahang sem létezett, a születendő gyerek nemét csak találgatni lehetett, de valamiért teljesen biztosak voltunk benne, hogy fiú lesz, ezért lánynéven még csak nem is gondolkoztunk, a leendő nevén szólítottuk a még meg sem született babát. Férjem öröme és büszkesége határtalan volt, amikor valóban fia született. Még három hétig velünk volt, de aztán a munkája miatt vissza kellett utaznia a hazájába.

     Fiam rögzítősínben

A kórházból az ötödik vagy hatodik napon engedtek haza. Addig is csak szoptatásra hozták ki a babákat, a közbeeső időt  a csecsemőosztályon töltötték a gyerekek. Az anyukák így naponta hatszor láthatták őket, és az első gyermekes szülők bizony nem is sejtették, mi vár majd rájuk otthon. A mi babánk nagyon hasfájós, sírós volt. Az első két hónapban nem sokat aludtam, ideges, feszült, kialvatlan, fáradt voltam, pedig anyukám mindenben segített. Rémálmaim voltak, hogy a gyerek mellettem fekszik szoptatás közben és én ráfeküdtem.

A szokásos kötelező kivizsgálások semmi rendellenességet nem mutattak, a fiam szépen gyarapodott, nőtt. A harmadik hónap végére megszűntek a hasi görcsök, én is beletanultam az anyaságba, ideje volt visszautazni az apukájához. Megint vonatoztunk, minden gond nélkül hazaértünk. Ám amikor az ottani gyerekorvos megvizsgálta a csecsemőt, egy ijesztő dolgot fedezett fel: a gyerek csípőficamos. A röntgen is kimutatta. Máig sem értem, a magyarországi csípőficam-szűrésen hogyhogy nem látták meg ezt az elváltozást. Mondanom sem kell, nekünk, szülőknek ez óriási sokk volt. Napokig sírtam miatta. Nehéz hónapok következtek. Speciális pelenkázásra, sínre volt szükség, ami szétfeszítette és rögzítette a kis lábait. Szegény gyerek eleinte rettenetesen rosszul viselte, ordított miatta. Férjem annyira sajnálta, hogy azt találta mondani, ne használjuk a sínt. Dehogynem, mondtam, csak nem akarod, hogy sánta maradjon egész életére? Hála istennek, nem is maradt, egy idő után megszokta a vasat, azzal tanult meg felülni, felállni. Kb. tizenegy hónapos volt, amikor az orvos kimondta: levehetjük a sínt, meggyógyult. De addig rengeteg küszködésen, kínlódáson mentünk keresztül, rendszeresen jártunk kontrollokra, vizsgálatokra, masszázsra. 

   Fiam 11 hónaposan, hálózsákban - nem látszik, de rajta van a sín

A szülési szabadság ott akkor csak fél év volt – utána újra munkába kellett állnom, ha nem akartam elveszíteni az állásomat. Egy kiadóban dolgoztam fordítóként. A főnökeim rendesek voltak, otthonról dolgozhattam, csak néha kellett bemenni a munkahelyemre – csak így tudtam megoldani, hogy a gyerek mellett is el tudjam végezni a munkám. Abban a csepp szobában vertem az írógépet a csecsemő fiam mellett. 

    Első lépések, már gyógyultan

Tudnivaló, hogy akkoriban, de még a lányom születésekor sem létezett eldobható pelenka, Pampers. Mosható textilpelenkákat használtunk, amiket rendszerint ki is kellett főzni, hogy ne maradjanak foltosak. Mosógépünk sem volt addig, de muszáj volt venni egyet – nem ám automatát, hanem egy centrifugával egybeépített tárcsás monstrumot, ami csak mosott és facsart, az öblítés rám maradt. A vizet is úgy kellett kézzel beletölteni. De mégis valamennyi segítséget jelentett.

Kipróbáltuk a bölcsődét, de nem bírta a fiam, folyton betegeskedett. Így három éves koráig, az óvodáig otthon volt velem. Embert próbáló feladat volt dolgozni, ellátni a gyereket és a háztartást egyidejűleg. Segítségem szinte semmi.  A férjem fotóriporterként dolgozott, alig volt otthon, esténként, hétvégeken  meccsekre, sportversenyekre járt fotózni.  Egyik nagynénjét tudtam néha megkérni, hogy vigyázzon a gyerekre, amikor el kellett mennem. Közben szerettünk volna egy második babát, de két magzatomat is elvesztettem a fiam és a lányom születése között.

A legnagyobb segítség az volt, hogy a fiamat, aztán később a lányomat is elvittem nyár elején anyuékhoz, nyár végén meg hazahoztam őket.

  5 napos kislányom

1977-ben a munkahelyünk végre kiutalt számunkra egy kétszobás lakást, ami nem volt ugyan nagy, de nekünk a mennyországot jelentette. Megint gondolkodni kezdtünk a második gyereken. Öt éves volt már a fiam, amikor újra teherbe estem. Nem volt zökkenőmentes a terhességem, a hatodik hónapban kórházba kerültem, de szerencsére ezt a babát sikerült megtartanom. A forgatókönyv megint az volt, hogy egy hónappal a szülés előtt hazavonatoztam a fiammal, de a férjem ezúttal nem tudott velünk jönni. Ő megint fiút várt és rettentően csalódott, amikor kislányunk született. Később persze nagyon megbánta a viselkedését, és imádta a lányát az első perctől fogva, amikor meglátta.

Visszautazásunkkor anyukám is velünk jött és egy hónapig kinn volt nálunk, ami nagy segítséget jelentett. 

   5 hónapos kislányom

Ekkor már egy év volt a szülési szabadság, azt ki is használtam, nem dolgoztam közben. A lányom nyugodt kisbaba volt, a hasa sem fájt, később jól bírta a bölcsit is, lassan kezdtem fellélegezni. Nem voltak könnyű idők, de a két gyermekem kárpótolt mindenért. Ők az életem értelme.

                                   saját fotók

   Miranda

Ha tetszett a bejegyzésünk, örülünk, ha írásainkat lájkolod és megosztod, vagy továbbküldöd e-mailben.

Látogass el közénk, blogunk

 facebook csoportjába, 

ahol reggel és este is valami érdekessel várjuk követőinket, kedvelőinket. 

Iratkozz fel blogunk

VIDEÓ CSATORNÁJÁRA is,

hogy értesülj legújabb videóinkról!