Szeretnék elétek tárni mozzanatokat zsenge gyermekkorom táplálkozási szokásaiból. Ehhez kis falumra, főként nagyszüleim életmódjára gondolok vissza, előhívva emlékeimet.

Nagyszüleimet mindig népes család vette körül. Előbb a sok gyerek, majd az utánuk következő generáció, kik közé magam is tartozom. Ha napközben ritkábban is, de estefele bizonyosan ott landoltunk nagyszüleink kapuja előtt. Vártuk a tehenek érkezését. Mi nyitottunk nekik kaput, azaz annak fél szárnyát, ami elegendő volt az okos teheneknek, hogy egymás után szépen besétáljanak rajta. Onnan a kút melletti itató-vályúhoz mentek, ahol szomjúságukat olthatták a friss, hideg vízzel, majd egy-egy bőgéssel jelezték érkezésüket a gazdaasszony felé. Az istállóba tartottak, ahol még nyaltak egyet a kosárban trónoló, óriás, kemény, sós rögből és beálltak megszokott helyükre.

Forrás: Fortepan, Konok Tamás id.

Nagymama megmagyarázta, hogy az állatoknak is szükségük van sóra, akárcsak nekünk, embereknek. Így mi is megnyaltuk azt a sótömböt. Valóban sós volt. Valószínű Parajdról szerezték be, ahol sóhegyek vannak. Nagymama a fejéshez készülődött. Segítettünk  a kis szék és a fejő edény szállításában. A fehér, ritka szövésű kendővel letakart edénybe spriccelt a kifejt tej.  Előzőleg nagymama egy másik edényből alaposan megmosta mindkét tehén tőgyét, hogy tisztán várjanak a fejésre. Mi végignéztük ezt a műveletet, s alig vártuk, hogy végetérjen. A friss tej bekerült a konyhába, mi pedig a tejjel teli bögrécskéinkkel a kezünkben sorban helyet foglaltunk a „rengőn”, ami egy ülésre is szolgáló, háttámlával és karfával ellátott láda volt, benne értékes dolgokkal. Ez volt az unokák kiérdemelt helye a finomságok bekebelezésére. Sorrendben mi voltunk az elsők, kik megkaptuk porciónkat a finom, langyos, sőt habos, friss tejecskéből. A szomszéd, aki már várta, hogy a tejet az edényébe töltsék, csak utánunk következett. Felhörpintettük adagunkat, megköszöntük és jókora trappolással hazamentünk. Szerencsére falun nincsenek nagy távolságok.

            Forrás: Pixabay

Más alkalommal gyümölcsérés idején a nagymama a kertbe küldött bennünket, hogy válasszunk magunknak egy-egy fürt szőlőt, amit előbb megmosunk és azután elfogyaszthatjuk. Mi, unokák, mégis egy fürttel többet vágtunk le a szőlőtőkéről, amit gyors döntéssel mosatlanul elfogyasztottunk, közösen tépve le a szemeket a fürtről. A nekünk járó egy-egy fürt szőlőt megmostuk, nagymama pedig tányérkánkba tett, fehér, puha, foszlós kenyérrel várt bennünket. Azt kérte, hogy tegyük mellé a szőlőfürtöt, és amíg fogyasztjuk, emlékezzünk nagyapára, aki a háború válságos éveiben így vigasztalta éhező társait: -Ne búsuljatok bajtársaim, lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér!  -És látjátok, lett is. Itt van, úgy egyétek, mintha nagyapátok kívánsága vált volna valóra!

Forrás: Fortepan, Konok Tamás id.

Nagymama mindig olyan ételeket főzött, aminek alapanyaga adott volt. A leves soha nem hiányozhatott az ebédből, amit meg is indokolt. Bizony gyerekek – mondta - a leves ott lepi be, ahol üres! Igaza volt. A mai napig hiszem ennek fontosságát, bár ma már módomban van sokféle ételt készíteni.

A nagymama kertje volt az Eldorádó, mint a mesében, ahol minden megtermett. Kora tavasszal a sóska igyekezett sürgősen kibújni, leveleket ereszteni, amiből nagymama olyan sóskalevest készített a Riska tehén tejével, kis cukorral, és egyéb ízesítőkkel, hogy abból ráadást is kértünk. A saláta hasonló szolgálatot tett, nem csak levesként, hanem nyersen is.  A nagy vájdlingból, középre téve, kézzel tömködtük szájunkba az utolsó levélig.  Portyázásaink során szedtük és fogyasztottuk az akácvirág szirmait, a vadsóskát, a pitypang szárát, mindezt nyersen és mosatlanul.

Forrás: Fortepan, Konok Tamás id.

Ne feledkezzek meg a kaporról, ami szintén előkelő helyet foglalt el étrendünkben, zöld, szálkás leveleivel, valamint termésével. Képtelenek voltunk megkülönböztetni a kapor és ánizs virágát, mindaddig, amíg át nem haraptuk magvát. Csodás íze volt az ánizsnak, főleg a teába téve. Sokféle fűszernövény volt abban az „édenkertben”.

A lebbencslevesről sem feledkezhetek meg, valamint az egyszerű, paprikás krumpliról, melyben csak petrezselyemlevél volt, sem hús, sem kolbász nem dúsította, mégis mennyei ízzel szolgált. A főtt tészták közül a nudli és a derelye vitte a pálmát, amelyeket tejföllel és prézlis cukorral fogyasztottunk. A sült tészták körében a szilvalekváros papucs volt a legkelendőbb, ami úgy fogyott el még melegen, vagy langyosan, hogy nem volt szükség másnapra félretenni.

Forrás: Fortepan, Gara Andor

Majd száz évvel ezelőtt a kertekben, udvarokban megtermelt zöldségek, gyümölcsök, valamint a háziállatok szolgáltatták a szükséges étkeket a falvak lakói számára. Azt kellett beosztaniuk olyan módon, hogy az mindig kitartson az új termés megjelenéséig és a vágásra kész állat felneveléséig. Meg kellett tanulniuk, hogyan kell az -alig valamiből-  valami finomat elkészíteni. Más volt a saját tehénből nyert tej, túró, tejföl, más ízük volt a maguk termelte zöldségeknek. Talán ez az oka, hogy azok az ízek visszahozhatatlanok. Visszagondolva rá, a nagymama által ízesített ételek olyan másak, olyan finomak voltak, hogy azt sem mi, (ma már idős unokák), sem mások nem tudták utánozni. A régi nagymamák tudományát képtelenek vagyunk megtanulni, bár iskolai végzettségünk többszörösen meghaladja az általuk végzett hat elemit.

Forrás: Fortepan, László János

Rájuk gondolva igaz az a mondás, hogy ’Abból élünk, amit kapunk, de az éltet, amit adunk!’

1.kép forrása: Fortepan, Csorba Dániel

    Zsazsa

Látogass el közénk, blogunk

  facebook csoportjába,  

ahol reggel és este is valami érdekessel várjuk követőinket, kedvelőinket. 

Iratkozz fel blogunk

VIDEÓ CSATORNÁJÁRA is,

hogy értesülj legújabb videóinkról!