Szigorú szabályok, redukált magánélet

1.rész: Kötelezettségek, szabályok, korlátok

Nemrég újra elolvastam Ottlik Géza Iskola a határon című könyvét. Meglepett, mennyire mélyen érintett most, idős koromban a tizenévesek kíméletlensége, a kollégiumi pozícióharcok, a merev, intézeti szigor és következményei - mindez 1923-ban.

A könyv akaratlanul is eszembe juttatta saját tapasztalataimat, a sokkal emberibb, középiskolás leánykollégiumi élet 4 évig tartó korszakát (1960-64). Faluról kerültem a megyeszékhely patinás kollégiumába, először voltam távol a szüleimtől, testvéremtől, kedves barátnőimtől – mindentől, ami 14 éves koromig fontos volt nekem. Egyik napról a másikra teljesen új környezetbe kerültem, új iskolába, ismeretlen városba, száz lány közé. Bizakodtam és reménykedtem, hogy majd helyt tudok állni az új iskolában is, megszokom a kollégiumot. Nem volt egyszerű.

Kecskemét  főtere. Jobb oldalon, az óratornyos nagy épület egyik szárnyában volt a kollégium

A pontos, szigorú napirend, a szabályok és követelmények, a ’redukált magánélet’ igencsak megkeserítették a mindennapjainkat. Az eszünkkel tudtuk, hogy jó helyen vagyunk, hogy nagyszerű lehetőséget kaptunk a továbbtanulásra, a színvonalas zeneoktatás is vonzott. A szívünk viszont hazahúzott, jó lett volna a nap végén mindent elmesélni otthon, de nem lehetett. Nem volt telefon (vezetékes sem), levelet írhattunk hetente, illetve havonta egyszer egy ’beszámoló levelet’, amelyben pontosan fel kellett sorolnunk: milyen osztályzatokat kaptunk abban a hónapban, kaptunk-e intőt vagy dicséretet, történt-e más, fontos esemény. Ezeket a leveleket a nevelőtanár végigolvasta: ellenőrizte, hogy megírtunk-e minden osztályzatot, láttamozta, vagy ő is írt hozzá véleményt, és csak ezután adták postára.

Talán nem érdektelen, ha elmondom, milyen napirend szerint éltünk 60 évvel ezelőtt. Ez azért is fontos, mert már hozzátehetem, hogyan hatott a szigor későbbi, felnőtt életünkre. (Talán a mai kollégisták is összehasonlíthatják a helyzetüket a régi szabályokkal.)

Forrás: Tóth Csaba archívumából

A kollégiumban nagy hálótermek voltak, a miénkben 36-an aludtunk, emeletes ágyakon. Reggel 5.45-kor szólt az ébresztő csengő, belépett a tanárnőnk, felkapcsolta a villanyt, és felkelésre buzdított bennünket. Lekecmeregtünk az ágyról, szétraktuk a párnát, takarót, az ügyeletes kitárta az ablakokat, mi pedig a pizsamára tréningruhát húzva, cipőbe bújva indultunk az udvarra, a reggeli tornára. 10 perc torna után vissza az emeletre, mosakodni (szigorúan hideg vízzel), beágyazni, öltözködni, 6.30-ra pedig már mindenkinek a tanulószobában kellett lennie. 7.10-ig tanultunk, átismételtük az aznapi leckét, a megtanult verset, szabályokat, stb., majd bepakoltunk a táskába, sorakoztunk, és levonultunk az ebédlőbe reggelizni. A mi 6 fős csoportunknak iparkodnia kellett, mert az iskolánk kb. 20 percnyi gyaloglásra volt a kollégiumtól. Sokszor volt 7. óránk is, így kb. fél 3-3-ra értünk vissza a kollégiumba ebédelni. Ma is hálás vagyok a szakácsnéniknek, akik a tűzhelyen kisebb edényekben félretették és melegen tartották az ebédünket.

Forrás: Fortepan

Ebéd után osztották ki a leveleket (szívdobogva vártuk mindig!), majd szabad foglalkozás volt, sportolhattunk, olvashattunk, gyakorolhattunk, ilyenkor írtunk leveleket is. Kora délután voltak a hangszerórák a zeneiskolában, külön engedéllyel mehettünk ki a városba. 5-től 6-ig, majd 6-tól 7-ig volt a kétórás ’szilencium’, vagyis a csendes, komoly, önálló tanulás időszaka, 45 fős tanulószobában, tanárnő felügyelete mellett. 7-től fél 8-ig lehetett beszélgetni, a feladat megoldásokat összehasonlítani, a problémákat hangosan megbeszélni. Fél 8-tól 8-ig tartott a vacsora, majd a napos felolvasta az aznapi beszámolót, jelentést a közös feladatokról. 8-tól fél 9-ig tartott a ’kikérdezés’: az egyes csoportok vezetői ilyenkor megnézték minden csoporttag füzetét (nehogy kimaradjon akár egyetlen feladat is), kikérdeztük egymástól a megtanulandókat, megbeszéltük, ha valaki nem értett valamit.

A csoportfüzetbe napi beszámolót kellett írni az aznapi feleletekről, osztályzatokról, bármilyen fontos eseményről. Összegzésképpen pedig le kellett írni, hogy a következő napra mindenki felkészült, mindent megtanult, megírt, elkészített. Ha valaki rossz osztályzatot kapott, előzőleg viszont azt jelentette a csoportvezető, hogy felkészült, dorgálást kaptak mindketten. Az asztalon, órarendi sorrendben, már este mindenki kikészítette a másnapra szükséges könyveit, füzeteit, kottákat, bármit.

Forrás: Tóth Csaba archívumából

Este 9.20 körül mehettünk mosakodni, cipőt tisztítani, szekrényt rendezni, majd 10-kor szólt a csengő a takarodóra. A tanárnőnk megnézte, mindannyian ágyban vagyunk-e már, jó éjszakát kívánt, és lekapcsolta a villanyt. Mi azonban a paplan alatt még pusmogtunk egy kicsit, kedves, buta titkokról, akkor fontosnak gondolt semmiségekről. Aztán elcsendesedett a hálóterem, csak a fojtott sírás neszei hallatszottak. Hiányzott az otthonunk.

Hetente kétszer, szerdán és szombaton délután volt meleg víz, a gondnok ilyenkor befűtötte a kazánt, és ebéd után lehetett meleg vízzel zuhanyozni, hajat mosni, a fehérneműt, harisnyát, tornaruhát kimosni. A nagyobb ruhadarabokat, törölközőket, ágyneműt a kollégium mosodájában mosták. Mivel minden ruhadarabba egy számot kellett bevarrnunk (ez az első évtől az érettségiig elkísért), a számok alapján azonosították: kié is a lepedő vagy épp az iskolaköpeny. Szombaton és vasárnap mi, lányok takarítottunk, pontos beosztás szerint. Voltak, akik a fürdőszobákat, mások a hálótermeket, a tanulószobákat takarították, a folyosókon és az udvaron is rendnek kellett lennie, stb. Vasárnap reggelente volt a szekrényvizit is: a fehérnemű, blúzok, pulóverek pontosan összehajtogatva, a ruháink, kabátunk vállfára akasztva, a cipők fényesre suvikszolva, a szekrényajtóra akasztott ’füles’ zsebeiben pedig a harisnyák, zoknik, zsebkendők és tisztálkodószerek példás rendben kellett legyenek. Akié nem volt elég rendezett, kipakolhatott mindent, és hajtogathatott újra.

Forrás: Fortepan

A konyhán is segítenünk kellett a vasárnapi ebéd elkészítésében. Többnyire krumplit, hagymát, zöldséget pucoltunk, mosogattunk, tettük, amit a szakácsnők kértek. Néha a városi cukrászdából rendeltek 100 szelet süteményt a vasárnapi ebédhez. A konyhán segítők közül kettőnek kellett egy ormótlan, nagy alumínium tepsivel érte menni. Népszerűtlen feladat volt, mert vasárnap délelőtt, amikor mindenki ünneplőbe öltözve korzózott a főtéren, nekünk a tepsit jobbról-balról fogva kellett végigmenni a téren, oda-vissza, és úgy éreztük, mindenki rajtunk nevet. Egyszer viszont egészen más élményünk adódott. A cukrászdába érve hátra küldtek bennünket, mert a rétes még nem volt felszeletelve. Mámorító vanília illat terjengett, jó meleg is volt a műhelyben, nem bántuk hát, hogy nem kellett azonnal visszafordulnunk. A segéd egy hosszú asztalon szeletelte a rétesrudakat, a gyűrött, kicsit égett végeket pedig egy laza mozdulattal az asztal alatt álló vödörbe söpörte.

Forrás: Fortepan

Egyszerre jajdultunk fel! - Lányok, megennék? – kérdezte a segéd mosolyogva, és mi boldogan bólogattunk. Nosza, levágta az összes rétesvéget, tálcára rakta, és nekünk adta, ’fájdalomdíj’ gyanánt, amiért várakoznunk kellett. Egykettőre eltüntettük. Jót kuncogtunk azon, hogy a többiek közben sajnáltak minket a kellemetlen feladat miatt. Azóta is, ha rétest eszem, vagy épp magam sütöm, erre a délelőttre gondolok, és a gyűrött, kicsit sültebb végeket mindig magamnak tálalom.

                                                                   Első kép forrása: Fortepan

folytatás következik

   Fodor Anna

Látogass el közénk, blogunk

  facebook csoportjába,  

ahol reggel és este is valami érdekessel várjuk követőinket, kedvelőinket. 

Iratkozz fel blogunk

VIDEÓ CSATORNÁJÁRA is,

hogy értesülj legújabb videóinkról!