Barátaim, a könyvek
Mindig izgatottan várom, hova repít el a történet 
Úgy kerültem iskolába, hogy nem tudtam sem írni, sem olvasni, sem számolni. Akkoriban ez volt a természetes. Ami nem jelenti azt, hogy nem foglalkoztak velem és a testvéreimmel otthon. Anyukánk és nagymamánk rengeteget mesélt nekünk. Többnyire fejből, mert a könyv ritka vendég volt nálunk. Anyu még a varrógép mellett ülve is szórakoztatott bennünket, hol vele vagy valaki mással megesett igaz történetekkel, hol tündérmesékkel, hol mondókákkal, versikékkel, dalocskákkal. Aztán ahogy az iskolában megismerkedtem a betűkkel, amelyek – legnagyobb örömömre - szavakká, majd mondatokká álltak össze, onnantól kezdve nem volt megállás. Először csak az olvasókönyvemen rágtam át magam. A tanév végére szinte kívülről fújtam az összes szöveget. Másodikban és a további évfolyamokon már az első két-három héten kivégeztem az egész irodalomkönyvet. Szüleim, látva lelkesedésemet, elkezdtek ellátni olvasnivalóval. A Nők Lapjában volt meserovat. A karácsonyi ajándékok között mindig akadt valami irodalmi mű. Apukám a pesti könyvtárból hordta a mese- és ifjúsági könyveket. Néha kölcsön is kaptam egy-egy osztálytársamtól. Magyar népmeséket, külföldi írók meséit és regényeit, pöttyös és csíkos könyveket. Jöttek sorban az indiánkönyvek, Verne regényei, Stevenson, Defoe, Fehér Klára és így tovább, és így tovább. Talán negyedikes vagy ötödikes lehettem, amikor karácsonyra megkaptam Petőfi összes műveit. Dicsekvés nékül mondhatom, hogy minden versét elolvastam. A kötetet ma is őrzöm, igaz, viharvert állapota miatt új köntöst kapott már.
Többször írtam magamról, hogy egy Pest melletti, ingerszegény kisközségben nőttem fel, ahol gyakorlatilag semmi nem volt – a mozi is csak 1958-ban indult be. A tévé 14 éves koromban, 1961-ben jelent meg családunkban. Sokat játszottunk testvéreimmel és a szomszédban élő gyerekekkel, de legjobb barátaim a könyvek voltak. Rajtuk keresztül kitárult előttem a világ. Képzeletbeli utazásokat tettem az amerikai ősvadonba, az indiánok földjére, szurkoltam az aranyásóknak, együtt hánykolódtam a tengeren Robinsonnal és Gulliverrel. Néha tövig rágtam a körmömet, egy-egy kalandregénybe belefelejtkezve. Vajon sikerül-e Grant kapitány gyermekeinek felkutatni apjukat? (Verne: Grant kapitány gyermekei) Mi lesz a sorsa a 15 éves kapitánynak és családjának? (Verne: A tizenöt éves kapitány) Ki a rejtelmes sziget titokzatos lakója, aki időről időre segítséget nyújt az odavetődött utazóknak? (Verne: A rejtelmes sziget) Bosszút tud-e állni Monte Cristo grófja az árulón? (A. Dumas: Monte Cristo grófja). Fekete István könyvein keresztül ismerkedtem hazánk nevezetességeivel, természetvilágával, Gárdonyi regényeinek segítségével történelmünkkel. Az iskolán és szüleimen kívül a könyvek voltak a tanítóim, belőlük szereztem meg mindazokat a világról szóló ismereteimet, amikhez a mai fiatalok az interneten és különféle médiákon keresztül jutnak hozzá.
Az olvasás gyakorlatilag a szenvedélyemmé vált. Mindenevő voltam, faltam bármit, ami a kezembe került. 16-17 éves lehettem, amikor apukám hazahozott egy, már szinte rongyosra nyűtt, vaskos kötetet, és a lelkemre kötötte, hogy senkinek se áruljam el, mit olvasok, mert ez tiltott könyv. Elfújta a szél volt a címe. Azonnal belemerültem. Magával ragadott a történet, napok alatt végeztem vele, de sehogy sem értettem, miért van tiltólistán, míg apukám el nem magyarázta. Azóta is úgy gondolom, hogy ez volt az egyik legmeghatározóbb olvasmányélményem.
A sors úgy hozta, hogy később, felnőttként, több regény helyszínére is eljutottam, s a saját szememmel láthattam azt a világot, amit gyerekkoromban a könyvek alapján elképzeltem. A Michigan-tó környékén Cooper hősei, a mohikánok és huronok lábnyomaiban lépkedtem. Amerika egyes vidékein még ma is olyan buja, mondhatni érintetlen a természet, hogy az ember szinte várja, mikor bukkan elő egy harci díszekben pompázó indián a fák közül. A délvidék gyarmatosítás-korabeli kúriái között megelevenedett Scarlett O'Hara világa. (M. Mitchell: Elfújta a szél) George Washington egykori Mount Vernon-i ültetvényén, illetve a williamsburgi skanzenben Tamás bátyát és a gyapotszedő rabszolgákat képzeltem magam elé. (H. B. Stowe: Tamás bátya kunyhója) Láttam az isztambuli Héttornyot, ahol rabláncon tartották Török Bálintot, a Vaskaput, ahol Timár Mihály hajója elsüllyedt. (Gárdonyi Géza: Egri csillagok, Jókai Mór: Az arany ember) Az erdélyi hegyek között Jókai Szegény gazdagok c. szomorú története jutott eszembe. Barangoltam az angliai hangamezőkön, A. Ransome Fecskék és Fruskák c. regénye szereplőinek szülőföldjén. Jártam Nottinghamben, Robin Hood csínytevéseinek helyszínén. (E. Ch. Vivian: Robin Hood) Nagy élmény volt.
Az olvasás szeretetét sikerült továbbadnom fiamnak és az itt élő unokámnak. (A másik kettő külföldön lakik, magyarul nem beszélnek, náluk inkább a szülők érdeme, hogy olvasnak.) A fiamat kicsi korától érdekelték a mesék. Hosszú órákat töltöttünk el a fotelben ülve, egy-egy könyv felett. Kedvence volt a Hetvenhét magyar népmese. Attól kezdve, hogy öt évesen megtanult olvasni, ő is ugyanúgy falta a könyveket, mint én. Alig győztem ellátni utánpótlással, mert külföldön éltünk, és ott csak egy üzletben lehetett magyar nyelvű irodalmat beszerezni. Magamnak is onnan vásároltam, az idők folyamán szép nagy házikönyvtárra tettünk szert, ma is megvan.
2011-ben visszaköltöztem Magyarországra. Lányom kisfia akkor négy éves volt. Gyakran jártam hozzájuk segíteni, felügyelni az unokámat. Ő is egy nagyon érdeklődő, a világra nyitott fiú, ugyanúgy imádta a meséket, mint a nagybátyja. Néha már a hangom is elment a több órás olvasás után, de nem bántam, nem bánom, mert olvasó fiatal lett belőle, ami sajnos egyre ritkább napjainkban.
Az utóbbi években ránk kényszerített házi fogságban is barátaim, a könyvek jelentették a mentsvárat. Már nem vásárolok ugyan újakat, de a könyvtárakban mindent megtalálok, amihez kedvem van. A legszigorúbb korlátozások idején, amikor azok is zárva voltak, az e-bookomra töltöttem le az olvasnivalókat.
Szeretem ezt a kütyüt, mert pl. utazáshoz nagyon kényelmes. Sajnos korom és egészségi állapotom miatt már egyre ritkábban vállalkozom hosszabb utakra. A repülőgép helyett bekucorodom a kanapé sarkába és felütök egy könyvet. Mindig izgatottan várom, hova repít el ezúttal a történet. Elmerülök a betűk tengerében, és megkezdem utazásomat.
Képek forrása: Pixabay
Miranda
