Fiatalon tart az unokánk
Az idősotthonok és az óvodák együttműködése kölcsönösen előnyös
A mi gyerekkorunkban természetes volt együtt lakni a nagyszülőkkel. Talán megszépíti az emlékeket az idő, én mindenesetre ’csak a szépre emlékezem’: gyerekként jó volt hazajönni. Nem üres otthon várt, hanem érdeklődő nagyszülők, télen fűtött szobában, meleg ebéddel … Néha a nagypapa jött értem az iskolába, a nagymamától meg mindig, mindent meg lehetett kérdezni. És hogy szeretett volna megtanítani engem németül! – Csak egy szót naponta – mondogatta, sajnos hiába. Hiszen úgyis értem, amiről a nagypapával németül beszélnek, és az elég, gondoltam én, a nagyokos.
Mára úgy fordult a világ, hogy a legtöbb nagyszülő büszke és boldog, ha segíteni hívják a beteg gyerekhez vagy ha ügyeletet kell tartani a fiataloknál, mert szerelő jön. Aztán, ha csak lehet, igyekszik meghívni a fiatal családot hétvégi ebédre: mindenféle módon - elsősorban saját érdekünkben – próbáljuk fenntartani a kapcsolatot a gyerekeinkkel, unokáinkkal, hogy elűzzük fenyegető ellenségünket, a magányt.
Szüleim az egyik unokájukkal
Nem sokat tudunk azonban arról, hogy a mai gyerekeknek is jó-e az idősek közelsége. Ausztráliában kutatók vizsgálták ezt, és arra jutottak, hogy a gyerekek és az idősek kapcsolata a gyerekekre is pozitívan hat. A gyerekeknek ugyanis nagy szükségük van türelmes, odafigyelő felnőttre, aki mindig ráér meghallgatni őket. Egy angliai kutatásban gyerekekkel játszó, velük együtt olvasó időseket figyeltek meg. Azt találták, hogy az idős emberrel való kapcsolat révén nő a gyerek szókincse, szívesebben olvas és jobban feltalálja magát társaságban. Az ausztrál kutatók egyenesen azt javasolják, hogy ha nincs elérhető nagyszülő a közelben, akkor nézzenek körül a szülők, hátha akad egy szimpatikus szomszéd, aki szívesen beszélget kisgyerekekkel. Hívják meg egy kávéra, próbálják ápolni vele a kapcsolatot.
Az első „intergenerációs” idősotthon 1976-ban nyílt Japánban. A hangzatos elnevezés mögött egy bentlakásos idősotthon és a mellé települt, vele szorosan együttműködő óvoda rejlik. Ilyen létesítmények működnek ma már Kanadában, Hollandiában, Angliában is, nagyon sikeresen.
Kislányok balettje egy tolószékes hölggyel egy amerikai idősotthonban (forrás: Wikimedia Commons)
Nehezebbnek tűnik, bár szintén több mint 50 éves múltra tekint vissza a középiskolások és az idősek kapcsolatának előmozdítása. Magyarországon a középiskolásoknak 3 tanév alatt összesen 50 óra önkéntes munkát kell végezniük. Erre számos idősotthonban van lehetőségük. Eszembe jut erről saját tapasztalatom a múlt századból: néhányszor ugyanis a mi középiskolai osztályunk is „patronált” egy idősotthont, bizony felemás eredménnyel. Kisgyerekként könnyű hozzászokni az idősebb emberhez, természetesnek fogadjuk el, hogy lassabban mozog, elalszik nap közben, stb. Másképpen néz viszont egy tini a tolószékben ülő, látszólag magába merült idősre, akihez beszélni kellene, esetleg énekelni neki egy régről ismerős dallamot.
Egyszóval, ahogy az ausztrál kutatás is mondja, már a gyerek 4-5 éves korától oda kell figyelni arra, hogy legyen idős ember, aki kicsit foglalkozik a gyerekkel – és a gyereknek is legyen módja időt tölteni öreg barátjával, barátnőjével.
Tartalom forrása: The Guardian, www.australianunity.com.au
Elsó kép: Nagymamám a fiaimmal meg velem
Lujza
