Hogyan vesznek el nálunk a tárgyak?
Diagnózis: Korának megfelelő
A „korának megfelelő” kifejezés mostanában kezdett feltűnni az orvosi vizsgálati leleteimen, és persze örvendetes, hiszen azt jelenti: nincs baj, de valahogy mégse tudom megszeretni. Pedig be kellene látni, hogy akármennyire is igyekszem, nem vagyok már olyan penge, mint amilyennek képzelem magam.
Az utóbbi időben történtek is ezt bizonyítják, meg hát talán azt a mondást is illusztrálják, hogy a házasfelek idővel fölveszik egymás szokásait. Az élelmiszermulti boltlánc pontgyűjtő kártyájával kezdődött: egyszerűen nem tudom, hová tűnt. Mondjuk eddig se sok hasznát vettem, az extra kuponok kizárólag olyasmikről szóltak, amiket nem szoktam vásárolni – viszont a kuponokat el tudtam ajándékozni. Elhatároztam, hogy igényelek új kártyát. Beléptem a honlapra felhasználónévvel, jelszóval, a kártyapótlási felület az elveszett kártya számát kérte. A programozó gyerekem ilyenkor a szoftveresek felmenőit emlegetné, de én nyugodt maradtam és fölhívtam az ügyfélszolgálatot. Készségesen fölvették a kártyaigénylést, érvénytelenítették a régi kártyát, végül mellékesen megjegyezték, hogy chip-hiány miatt 3-4 hónap múlva számíthatok az új kártyára. Azt hittem, ezzel vége szakad a pontgyűjtő kártyás akciók hírlevél-áradatának is, hiszen nincs kártyám, de a kártya érvénytelenítésével nem törlődtem a címlistáról (szoftverhiba! felmenők!), leiratkozni külön kellett.
A kapukulcsunkat régen nem lehetett elveszíteni
A múlt hét végén aztán eltűnt a lakáskulcsom. Nem kerestem összevissza, mert tudom, hogy az idősek szokatlan helyekre tesznek tárgyakat és állandóan keresgélnek. Azért megnéztem itt-ott, a kulcsnak hűlt helye, elővettem a tartalék kulcscsomót. Postaláda-kulcs nem volt rajta, azt tehát másoltatni kellett. Valami okból a legnagyobb zuhogó esőben mentem postaláda-kulcsot másoltatni. Közben vettem az interneten Kínából 700 Ft-ért egy kütyüt, amire régóta vágytam, hangjelzést ad, ha a kulcs 20 méterre eltávolodik a telefontól. A kütyü 3-4 hónap múlva megérkezik, már csak elem kell bele. Másnap megvettem az elemet és ottfelejtettem az üzletben. Már itthon voltam, mire kiderült, visszamentem az üzletbe és – szokás szerint – hihetetlenül szerencsés voltam, mert emlékeztek rám, és megkaptam a kis, kerek elemet. Amint ezen a kalandon is túl voltunk, előkerült a lakáskulcs a polár kerti mellényem zsebéből. És még kütyü is lesz hozzá, elemmel! Csak azt nem értem, miért raktam a kulcsot a zsebembe, amikor kimentem a teraszra …
Mindez azonban semmi a férjem teljesítményéhez képest. Az apróságokat, bankkártyát, kesztyűt nem részletezem, már csak azért se, mert kesztyű-elvesztésben én is jeleskedem. De nem érek fel olyan csúcsokra, mint a jól kitömött székpárna elvesztése, vagy a kétrekeszes szatyoré, amiben egy 2 lábasos, kajával tele éthordó volt, a másik rekeszben meg egy pár frissen sarkalt cipő. Hogy ez hogyan fordulhatott elő? A férjem azt mondta, mindig leteszi a szatyrot, mert olvas a buszon, és csak leszállás után veszi észre, hogy hiányzik a csomagja. Ezt mindaddig értettem is, amíg el nem vesztette erdélyi rokonunk féltve őrzött, nehezen kölcsönadott könyvét, a Királyi fenséget Thomas Manntól, amit csak hosszas utánajárással tudtunk pótolni. A rokon már rég hazautazott a pótkönyvvel, amikor egy otthoni könyvkupacból előbújt vigyorogva a Királyi fenség.
A nyitókép forrása: Wikimedia Commons, a berlini tömegközlekedésben talált tárgyak raktára 1973-ban; a többi saját felvétel.
Lujza
