Itt a kikelet!
Tavaszi emlék a kiskacsákról
Milyen szerencsések vagyunk mi magyarok, sokszínű, kifejező nyelvünkkel, pl. a tavasz évszakot „kikeletnek” is nevezhetjük, méltán.
A földben téli álmukat alvó, hófehér hóvirágok és kék ibolyák kikelnek, megújul, új szint kap a fű, a fák kibontják rügyeiket, virágoznak. Kivétel a magnólia, ahol a bimbóiból fakadt virágok látnak előbb napvilágot és a levelek csak ezután jelennek meg az ágakon.
Kép forrása: Izzy
Nem csak a természet kél új életre, hanem az állatok és emberek is. Marcsi nagymama is időben megkezdte teendőit úgy a kertekben, mint a szárnyasok körében. Sikerült egy kotlót találnia tyúkjai között, amely kötelességéhez híven alig várta, hogy gazdasszonya tojásokra ültesse, gondoskodjon táplálásáról, időközben friss levegőre vigye az udvarra, amíg a tojásokat betakarva tartja, hogy a kapott meleget megőrizze.
Katóka, a kis unoka, ki egyetlen unokaként napközben mindig talált rá alkalmat és időt, hogy nagymamájánál legyen, mindenről tudott, ami a házban és házon kívül történt. Napközben beszélgetett a tojáson ülő kotlómamával, figyelmeztette, hogy nagyon ügyesen melegítse a tojásokat, időközben csőrével még forgassa is. Tudta azt, amit a kotlómama nem tudott, hogy nem tyúk, hanem kacsa tojásokon ül, amiket kissé tovább kell keltetni. Aztán szemtanúja lett a tojások kipattanásának, a kis sárga, pihés fiókák megjelenésének, kik nem pipi nyelven csipogtak, hanem sápogtak. A kötelesség, az kötelesség, gondolta kotló mama, bár nem tetszett neki a kis sárga tipegők örökös fröcskölése, mert utána, alig bírta őket megszárítani szárnyai alatt.
Mindez ment egy ideig, ám amikor kis Katóka kosárba rakta a sárga pelyheseket és levitte a kert végében csörgedező kis patakhoz, ahol a kis fiókák hangos módon adtak kifejezést örömüknek, a kotló mama megelégelte. Nem volt képes vigyázni reájuk, kik vígan fürdőztek a kis patakban, ő viszont csak tipegett a víz szélén.
A nagymama megkönyörült rajta, megköszönte szolgálatát és visszaengedte baromfi társaihoz. A kis kacsákra kis Katóka vigyázott a vízben való fürdőzéskor. Nőttek is igen gyorsan, a csörgedező kis patak lett kedvenc helyük, ahol kerítés választotta el a kis patakot is a szomszéd portájától. Mégis egy alkalommal megtörtént, hogy a legkíváncsibb kiskacsának sikerült átjutnia egy résen, ahol a gyors kis patak tovább sodorta, ismeretlen helyekre. Társai észre sem vették hiányát, csupán Katóka, miközben számlálta őket. Sokáig siratta a kis csavargót, aki soha nem került elő, nem tudni mi történt vele.
Hasonlóképpen történik ez az emberek világában is. Ha téves útra lépnek, elvesztik minden addigi, örömökben töltött életüket, csupa kihívásoknak kell megfelelniük.
Kis Katóka azóta nagy Katalin névre hallgat, ám nagymamájának ma is „jobbkeze”, azaz mindenben segíti, de az elveszett kis kíváncsi kacsát ma sem feledi. Ahogyan a kis patak partján kibújt, lecsüggesztett fejű, hófehér hóvirágokat, kék ibolyákat, azt a szép, zöld színű füvet sem, ami csak ott nő olyan szépre.
Nem hiába a „kikelet” az igazi tavasz!
Képek forrása: Pexel és Pixabay
Zsazsa
