Gyermekkori örömöket megidézve

Sokszor eszembe jut, milyen sok jót, hasznos tudnivalót, praktikus fogásokat tanultam kisgyermekként a nagyszüleimtől. Hiszen a napok nagy részét velük, a közelükben töltöttem, ők jobban ráértek tanítgatni, minden praktikus dolgot megmutatni, türelmesen megmagyarázni és lépésről lépésre megtanítani nekem. Ma más tempójú életet élünk, sok apró csoda észrevétlen marad, pedig olyan jó érzés fog el, ha eszembe jutnak mozdulatok, a jóra való intések, simogatások: a kicsi, pelyhes csirkék rebbenése puha tenyeremben, bizonytalan mocorgásuk, riadt csipogásuk, csöndes pihenésük.

Tél végén, februárban a legszebb tojásokat kiválogatva elkészítettük a kotlóstyúk fészkét, az ráült, lábával forgatta maga alatt a tojásokat és csak rövid időre, enni-inni szállt le a fészekről. 3 héttel később kikeltek a kiscsirkék. Ha rágondolok, újra átélem azt a semmihez sem fogható, tiszta örömet, amit az apró, pelyhes kis jószágok jelentettek. Még ázottan-bágyadtan verdestek pici szárnyukkal, ahogyan körbe-körbe csipegetve kivágták magukat a tojáshéjból, elmozdulni viszont nem tudtak, mert a fenekükhöz még oda volt tapadva a tojáshéj…!

Első, ügyetlen lépéseik, bukdácsolásuk, a tyúkanyó kotyogása, szigora, amellyel a szárnya alá, a melegbe parancsolta a kiscsibéit, s azok engedelmesen összebújtak anyjuk alatt – szívemet vidámságra derítő emlékek. Később, amikor már a tavaszi meleg megengedte, kivittük a kiscsirkéket a füves udvarra, kapirgáltak-szaladgáltak, a kiskakasok egy-egy giliszta-zsákmányon huzakodtak. Kedvenceim a kopasznyakú kiscsirkék voltak. Nagymamám kakasa is kopasznyakú, kendermagos, szép erős hangú jószág volt. Sokszor több kopasznyakú csirke és tyúk kapirgált az udvarban, mint teljes tollazatú.

Napközben vigyáztam a kiscsirkékre, számolgattam őket, mind megvannak-e. Előfordult, hogy a kotlóstyúk megváltozott hangja figyelmeztetett arra: héja ólálkodik a közelben. Zajongva kergettem el. Ügyeltem arra is, hogy mindig legyen friss ivóvizük a csirkeitatóban. Elnéztem, ahogyan tollasodtak, egyre önállóbbak lettek, a kiskakasok verekedtek, ’vadultak’, már nem fértek el a tyúkanyó óvó szárnyai alatt. Azután beköszöntött a rántott csirke időszaka. Nem bírtam enni belőle.

Már a gyermekeim sem láthatták, hogyan kelnek ki egymás után a tojásból a kiscsibék, kiskacsák. A mai gyerekek pedig nemigen tudják, mitől kezd kotlani egy tyúk, milyen ősi, beléjük kódolt program szerint születik újjá minden tavasszal az ÉLET.

Nagyobbik unokám agráregyetemre jár, tavaly egy libakeltetőben töltötték az egyhetes szakmai gyakorlatukat. Egyik nap egyre-másra érkeztek tőle a telefonjával felvett fotók, rövid videók, ahogyan a sárgapelyhes kislibák első lépéseit, hangicsálását, apró csipkedéseit próbálta megörökíteni.

Ha nem is ugyanazt a lassú, 3 hetes várakozást-figyelést élhette át, mint én hajdanán, ő is részese lehetett a csodának. „Az Élet él és élni akar.” (Ady Endre: Intés az őrzőkhöz)

                  Képek forrása: Pexels, Pixabay

  Anna

Látogass el közénk, blogunk

  facebook csoportjába,  

ahol reggel és este is valami érdekessel várjuk követőinket, kedvelőinket. 

Iratkozz fel blogunk

VIDEÓ CSATORNÁJÁRA is,

hogy értesülj legújabb videóinkról!