Apukám egy népruházati szövetkezet vezetője volt
A férfi fehérnemű készítő mesterség múltjából
A gyerekeink még ismerhették, az unokánk már nem is értette a pizsamakabát szót. Finom puplin anyagú, a testhez nem tapadó, elöl gombos férfi pizsamát, kényelmes pamutzefír alsónadrágot, műszálmentes frottírköpenyt ma már csak különös szerencsével lehet készen kapni. Eltűnt a konfekcióból, alig fellelhető férfi fehérnemű készítőknél lehet csináltatni a gyenge minőségű, műszálas fehérnemű árának sokszorosáért.
A férfi fehérnemű szabás-varrás nem volt az édesapámnak sem az első, sem a kedvenc szakmája, mégis abból szerzett szakképesítést és vezetett egy kisipari szövetkezeti varrodát közel 30 évig. A gyerekkoromból emlékszem édesapám lendületes kiselőadásaira esténként az üzem napi problémáiról. Gyakran volt baj a silány vagy kevés anyaggal. Kezdetben csak fekete klotthoz lehetett hozzájutni, ami gatyán, fejkendőn kívül másra nem nagyon volt jó.
Később néha sikerült puplin, renega vagy zefír anyagra szert tenni. Férfi pizsamák készültek az ilyen, jobb anyagokból, de sok mindennel meg kellett küzdeni. Laci, a főszabász, művész volt a maga szakmájában, de az „anyaghányad” réme őt is örökké kísértette. Nemcsak a szabással adódhattak gondok, apukám majdnem minden este megtárgyalta anyukámmal az éppen aktuális tétel varrásakor keletkezett bajokat is, a fordítva fölvarrt zsebpatnit, a kifeküdni nem akaró bezecet, a gomblyukazót és így tovább.
Az üzem legismertebb terméke a jellegzetes, csíkos férfi frottír köntös volt, rengeteget gyártottak belőle, sok éven keresztül. Számos magyar filmben szerepelt, általában a kisfiát otthon ráncba szedő zord atya viselte.
A nagypapa köntösét a férjem örökölte meg
Bajok voltak a varrógépekkel is, persze, hallottuk sokszor emlegetni az interlock gépeket, a bobbint, nem volt jó vagy kevés volt a cérna, de a legnagyobb gond – főleg később, a 70-es évek elején – a desszén, vagyis a külföldi bérmunkában készülő termék tervdokumentációja volt. Ekkorra már két 8 órás műszakot szerveztek, az édesapám pedig minden nap 12 órát dolgozott: reggel 7-re bement a kis műszaki irodába, átnézte a dokumentációt, majd átment az üzembe.
A fotózás kedvéért édesapám levette örökös kék munkaköpenyét. Kollégáival egy 1959-ben készült fotón.
Új fogást, módszert saját maga mutatott meg a varrógépen. (Sok év múlva, édesanyám halála után meghívtam hozzánk néhány idős varrónőt, jó ismerőseinket. Egyikük azt kérdezte tőlem: Apukád még mindig olyan precíz?) Délben édesapám itthon megebédelt és aludt egy fél órát. 2-kor már újra ott volt az üzemben, 7 körül hazajött, és vacsora után még visszament dolgozni. A kész bérmunkát kamion vitte a megrendelőhöz. A kamiont édesapám kora hajnalban az üzemben várta és végigkísérte a berakodást.
Együtt laktunk a nagyszüleimmel, eredetileg textilkereskedő nagypapám szintén jól értett az anyagokhoz. Szabás-varrás képzettsége édesanyámnak is volt (ahogy itt a blogban korábban már említettem), így nem csoda, hogy sok említés esett az olyan, ma talán ritkán hallott anyagnevekről, mint a panama, a piké, a santung, a düftin és a ripsz. Tudtuk, mi a vatelin, a japán ujj, a görög váll, a paszpól, a sanzsán vagy a slingelés.
A fotókon anyukám által varrt ruhadarabok láthatók: a férjem pizsamái, melyeket a nagypapa üzletéből megmaradt puplin anyagokból varrt, és az én zsorzsett blúzom, ami a nagymama ruhájából készült, és amit ma is szívesen hordok.
Az első kép a Népszava 1961. január 15-i számából való, a hirdetés forrása: Arcanum, a többi fotó saját felvétel
Lujza
