Ne felejtsünk el énekelni!
Dalolva könnyebb
Régen, gyermekkoromban az emberek gyakran énekeltek, dalolgattak. Jobban ment a munka, gyorsabban telt az idő. Kislányként énekelve játszottunk, ritmusra-dallamra kiszámolós körjátékokkal szórakoztattuk magunkat.
Az iskolában, az alsó tagozaton minden reggel énekelve kezdtük a napot. „Süss fel nap, fényes nap…”, „Esik eső, karikára…”, „Debrecenbe kéne menni…” A bátortalanabbak is bekapcsolódtak, nem számított, ha hamisan szólt, vagy valaki nem tudott rögtön megjegyezni minden strófát – együtt bátran énekeltünk. Amikor nagyobbak lettünk, megtanultunk kánonban is énekelni: „Ég a város, ég a ház is, nem is egy ház, hanem száz is. Tűz! Tűz! ...” „Pál, Kata, Péter, jó reggelt!” A sok kedves gyermekdalt, népdalt ma is tudom. Az úttörő foglalkozásokon ritmusos indulókat, többszólamú dalokat énekeltünk: „Mint a mókus fenn a fán, az úttörő oly vidám, ajkáról ki sem fogy a nóta…” A nyári táborban, az esti tábortűznél is zengett a dal.
Esténként a felnőttek is gyakran daloltak, otthon, borozgatás közben, vagy csak úgy, pihenésképpen, a napi munka után. Szóltak katonadalok, magyar nóták, a Rákóczi keserves… Az édesanyák altatódalt énekeltek kicsi gyermeküknek, vigasztaló dalocskákat, hogy a sírást abbahagyja. Énekeltek az örömünnepeken, lakodalomban, templomban, de a halott búcsúztatása sem múlt el sirató énekek nélkül. A nehéz bánaton könnyíteni tudott a közös éneklés.
Az ’50-es, ’60-as években a rádióból tanultuk a táncdalokat. Elszántan fújtuk a „Járom az utam, macskaköves utam” című slágert (bár fogalmunk sem volt, falusi gyerekeknek, milyen is lehet az a macskakő…) „Reszket a hold a tó vizén…” énekelte Németh Lehel és vele mi is, mindenütt: a kollégiumi zuhanyzóban, a tornaöltözőben, a menza előtt, sorban állás közben. A buszos osztálykirándulásokat a közös éneklés tette még emlékezetesebbé. A Táncdalfesztiválok számait is megtanultuk, mert szöveg és dallam, az eltérő ritmusok egyedivé tették őket.
A gimnáziumban olaszul tanultunk, kiváló tanárunk a saját hanglemezeit és lemezjátszóját is behozta az órára, hogy tisztán és érthetően halljuk a legfrissebb slágereket. Rita Pavone „Mio cuore, tu stai soffrendo…” kezdetű dala, a szívritmust pontosan követve, elvarázsolt bennünket. A dalok segítségével észrevétlenül megtanultuk akár a legnehezebb nyelvtani szerkezeteket is. A dalszövegek szinte költeménynek voltak, így bővült a szókincsünk, javult a kiejtésünk is. Gianni Morandi, Adriano Celentano, Bobby Solo, Peppino Di Capri, Gigliola Cinquetti, Sergio Endrigo dalait ma is tudom, oly sokszor énekeltük. Énekeltük – nem csak hallgattuk!
Sohasem gondoltam volna, hogy a dalolás szép szokása néhány évtized alatt eltűnik. Ma mindenki rácsodálkozna egy magában éneklő, vagy dallamot fütyülő emberre! Mostanában hallgatjuk azt, amit mások énekelnek, zenélnek. Aktív résztvevő helyett elfogadtuk a passzivitást, sokadszor is meghallgatjuk ugyanazt a felvételt, amit egy énekes és zenekar egyetlen alkalommal, egyféle hangzással felvett egy stúdióban. Lehet, hogy a hangzás tökéletes, de hiányzik a pillanat varázsa, megismételhetetlensége! Az, hogy egy dal, egy dallam akkor és ott hangzik el! Ugyanaz a dal, zenemű mindig egy kicsit másképpen szól, akár énekeljük, akár hangszeren szólaltatjuk meg. Ez a varázslatos benne!
Örülök, amikor hallom és hallgatom a kórusok, népdalkörök éneklését: sok idős társam örömét leli a közös éneklésben. A próbák vagy fellépések idejére elfelejtjük a bánatot. Ha énekelünk, könnyebb lesz a lelkünk is. Dúdolni, csöndesen énekelni idősen is lehet, és kell is. Derűsebb lesz a nap.
Kiemelt kép: Adriano Celentano Forrás : Wikipedia
Fodor Anna
Szerzői jogvédelem
Tilos a Régiségeknek blogban megjelent írásokat, recepteket, fotókat és videókat a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény értelmében máshol közzétenni és sajátként feltüntetni. Az írások, fotók és videók a bloggerek szellemi tulajdonát képezik, miként a képek is, amennyiben más forrás nincs feltüntetve. Írásaink csak linkként használhatók fel, mely az eredeti forráshoz vezet !!!!
Régiségeknek 2024.08.14. 19:48:59
Lényegében egyetértek a cikkben elmondottakkal. Az a véleményem, hogy azért ma is vannak akik énekelnek; persze lehet – sőt biztos, - hogy nem elegen és nem eleget. Mint minden – tapasztalatom szerint - ez sem általános.
- Az óvodában legtöbb helyen még sokat énekelnek.
- Az iskolákban bicsaklik meg a dolog, mert ott kevés helyen hallani vidám énekszót! Persze ez is helytől, iskolától és tanártól függ.
- A felnőtteknél (otthon-család, munkahely, egyéb szervezett- vagy alkalmi társaságok) is elég vegyes a kép. Itt nagy szerepe van az egyéniségeknek, nekem ebben is vannak pozitív tapasztalataim.
Tényleg sokat/többet énekeltek/énekeltünk régen, de akkoriban az jó „lehetőség” volt az idő értelmes eltöltésére, szórakozásra.
Akkor nem volt még annyi „ketyere” (TV-mobil-okostelefon a médiumok sokaságával) mint manapság, ami hirtelen jött rá a társadalomra.
Biztos vagyok benne (bocs, inkább REMÉLEM), hogy kinövi mindezt a társadalom. Talán.
Csaba