Emlékkönyv, unoka, könnycsepp... Nézd, a nagymama sír!
Ezek a bugyuta kis versikék magukban hordoznak valamit az élet nagy igazságaiból.
Majdnem úgy történt, ahogy ebben a több, mint 50 évvel ezelőtti emlékkönyvi bejegyzésben áll. Azzal a különbséggel, hogy az emlékkönyvemet én adtam hatéves unokám kezébe. Együtt nézegettük, némelyik beírást fel is olvastam, tetszettek neki a rajzok, és kíváncsian hajtogatta fel azokat a titkos, kis behajtott szamárfüleket.
Meghitt közelségben ülve egymás mellett minden rendben volt egészen addig, amíg ehhez a nagymamás beíráshoz nem érkeztünk. Felolvasva, már az első pár sornál éreztem a gombócot a torkomban, de próbáltam legyűrni, arra gondolva: csak nem fogom egy emlékkönyvi beírás közhelyein elsírni magamat. Mire ...