Pótnagyi lettem
A sors ajándéka a pótunokám
Barátnőm fia, a fiam barátja. A fiúk együtt cseperedtek, nőttek, nődögéltek, szakmát tanultak, felnőtté váltak. Ma már az élet iskolájában folytatják tanulmányaikat, ki-ki egyéniségének megfelelően – meséli húgom, pótnagymamává válásának történetét.
- Ha a sors külön utakra is terelte a fiúkat - folytatja - a barátságuk megmaradt, ahogyan a mi barátságunk is a barátnőmmel. Barátnőm kialakuló, majd súlyosbodó betegsége folytán, unokája megszületését követően elvállaltam kisbabájuk ellátását hétvégenként, hogy a fiatalok szusszanjanak néhanapján kettesben. Akkoriban még aktív dolgos életet éltem, az egészségügyben dolgoztam, csecsemőgondozásban kezdtem pályámat. De ...





Alig múltam negyvenéves, amikor - Van valami hézag nyanya? - kérdéssel találtam magam szemben a sétálóutcánkban mellettem motorral elsüvítő, a tinikor elejét taposó kiskamasz jóvoltából, miután motoros útvonalát kifogásoltam. Egy pillanatra elállt a lélegzetem a nyanya szó hallatán, és minthogy tojáshéjjal még a fenekén tovasuhant az ifjonc, mosolyogva konstatáltam magamban, hogy oké, ezt is megértem. Kuncogva, frissen, üdén lépdeltem tovább, úticélomhoz érve el is felejtettem a történteket 










